Az alvás funkciója és a kérdések hihetősége

A mai nap egy konstansabb hobbimnak hódoltam, megnéztem egy előadást az agyműködés szimulálásáról. Egy érdekes jelenség, amit Larry Abbott agykutató bemutatott az az, hogy a neurális aktivitás sokkal erősebb olyankor, amikor az ember alszik, vagy éppen nem csinál semmit, vagy ábrándozik (kaotikus működés) - azonban amikor az agy külső stimulusra reagál az egész működés lecsendesedik, koherensebbé válik.

Az előadás végén az egyik kérdés arról szólt, hogy mi a funkciója az alvásnak ebből a szempontból nézve? Abbott szerint erre még nincs válaszunk.

Én egy másik kérdést tettem volna fel legszívesebben: miért tekintjük az ébrenlétet elsődleges funkciónak és az alvást másodlagosnak? Ugyanis ebből a szempontból igazán nehezen érthető, hogy milyen evolúciós előnye lehetett a központi idegrendszerrel rendelkező állatnak abból, hogy képes elaludni - Rejtőt idézve: "az ájulási agyizma elsőrendűen működik". Viszont ha megfordítjuk a kérdést, akkor már arra kel választ találnunk, hogy milyen evolúciós előnye származik annak az élőlénynek, amelyik naponta jópár órára képes ébrenléti állapotot produkálnia?

Azt hiszem, a kérdésfeltevés módja attól függ, hogy milyen háttérfeltevéseink vannak a dolgok működésével kapcsolatban.

Ha például descartesi dualizmus szemszögéből nézzük - vagy a dualizmus alapfeltételein nőttünk fel - természetesnek hangzik egy olyan kérdés, hogy "milyen evolúciós haszna van a tuatosság eltűnésének?", mivel e dualizmus az elme, a tudatosság elsőbbségét és felsőbbrendűségét hirdeti. Ugyanakkor mindezzel csak az a probléma, hogy egyszerre feltételezzük azt, hogy az elme elsőbbséget élvez (dualista örökség: a cogito az alap) és azt, hogy az elme egy evolúciós produktum (materialista beállítottság). Nem akarok most itten egyik mellett sem kardoskodni, csak megjegyezni, hogy két ennyire különböző alapfeltevésből nem lehet egészséges kérdést fabrikálni. Akkor meg ne várjunk egészséges választ. Dualista szemszögből egy kérdés maximum csak annyit mondhat: "miért válik a test naponta pár órára alkalmatlanná a tudatosság megjelenítésére, fenntartására?". Ez meg már teljesen más tál tészta, nem agykutatási terület.

Ha materialista szemszögből tennénk fel a kérdést, akkor nem fogok az elme elsőbbrendűségével előállni, olyan kérdéseket tehetek fel, mint pl. "hogyan alakult ki a tudatosság az agyban?", "hogyan szűnik meg a tudatosság az agyban?", vagy, hogy "milyen evolúciós szerepe van a tudatosságnak?". Ezeknek volna értelme. De annak, hogy "milyen előnye van a tudatosság megszűnésének?" egyszerűen csak két totál különböző kérdés kombinációjának látom. Nyelvtanilag helyes, de egyébként semmi értelme.

Valami olyasmi, mint: egy alma meg két körte az összesen hány szilva?

Read more »

Boldog évfordulót, Magyarország!

Majdnem elfelejtettem, és kissé fura is erre gondolni, 1989 már húsz éve volt! Bakker! Hogyan repül az idő! Ma Magyarország ünnepli a harmadik köztársaság kikiáltását, decemberben Románia a puccsot forradalmat, ami kissé megváltoztatta a felállást Közép-Kelet Európában. Magyarországon állítólag gengszterváltás volt, Romániában még az sem, vagyis csak egy rendszerváltás. Elég fura így húsz év távlatából emlékezni vissza azokra az eseményekre, milyen volt a hangulat az utcákon, milyen volt a házakban, milyen hosszú sorok voltak a postán a friss újságért, stb.

Hosszú idő, de hamar elrepült.

Egyszer a mai nap lesz történelem...

Read more »

Távolba kavarás

A napokban kissé megkavartam a helyzetet a messzi távolban, félreérthető megjegyéseket téve egy egyébként számomra többnyire semleges témában. A majd száz komment megléte egy más esetben bőven kárpótolna a témába fektetett munkáért, ebben az esetben azonban kétségeim vannak. Tényleg ezt, és tényleg így kellett volna megírni? Rendben, voltak emberek, akik vették a lapot, de ugyanannyi ember is volt, akit megbotránkoztattam, ez pedig sosem könnyű.

Egyrészt nem vagyok egyetlen téma esetében sem a langyos megalkuvás híve (sokszor sajnálom is, hogy így van - mennyire nyugodt életem lenne...), meg-megkavarom az állóvizet nemcsak magam, hanem mások esetében is; másrészt meg kezd bennem kialakulni egyfajta "család fekete báránya" feeling, ... mit finomítok, ez rég megvan, talán az okát is tudom, néha meggondolatlanná tesz, s az csak fél vigasz, hogy kétoldali genetikai örökség.

Majd egyszer talán verset is írok róla azzal a címmel, hogy "káromolta nevemet az Élet, pedig én csak egy ember vagyok", vagy valami ilyesmi. Majd kialakul. Addig is sok megírt oldal lefolyik a jezsu.blogon.

Read more »

Szabotálja magát az LHC, vagy valami más?

Az LHC-t indulása (hehe, jó vicc) óta egy sorozat balszerencse érte, éri. Sokaknak megkönnyebbülés, sokaknak gyanús. Két fizikus előjött azzal az ötlettel, hogy valószínüleg a remélt Higgs bozon, aminek a felfedezését az LHC-től várják visszahat a tér-idő kontinuumra és megakadályozza saját felfedezésének lehetőségét. Eddig a papirusz. Most egy kis eszmefuttatás.

Egy ilyen lehetőség azokat a sci-fi sztorikat juttatja eszembe, amelyekben a főhős visszatér a múltba és megöli saját nagyapját, majd emiatt őmaga nem születhet meg, de akkor nincs ki visszamenjen, hogy megölje a nagyapját, ez esetben viszont mégiscsak megszületik... stb. Egyik lehetőség, hogy eből a paradoxonból kilábaljunk az volna, hogy az időt nem egy egyenes zsinórként képzeljük el, amelyben csak egyféleképpen történhetnek a dolgok és minden determinálva van, hanem minden egyes olyan pontnál, ahol bizonytalanság merül fel, az idő szétágazik. Onnantól fogva két univerzum fog létezni, az egyikben a foton átment a félig áteresztő tükrön, a másikban visszatükröződött. Mindkét univerzumban ugyanazok a lények folytatnák életüket. Ezt a modellt multiverzum-modellnek nevezik. Ebben a modellben, ha valaki visszamegy az időben és megöli saját nagyapját, azzal nem fogja befolyásolni saját eredeti idővonalát, csak azt, amelyikben a nagyapja elhalálozik - még mielőtt utódokról gondoskodna.

Hasonlóképpen, ha a Higgs-bozon tényleg ilyen visszahatást eredményezne az idővonalra és az idő lineáris, akkor paradoxonnal állunk szemben, amit kétféleképpen lehet megoldani: vagy az idő nem lineáris, vagy a visszahatás-elmélet hamis. Arra, hogy a visszahatás-elmélet mennyire hamis vagy nem, nincs dirrekt módunk következtetni, indirrekte is csak úgy, hogy "amennyiben az idő nem lineáris, a visszahatás-elmélet igaz lehet, de nem föltétlenül". Ugyanis valami igazság csak lehet a dologban, viszont nem biztos, hogy épp visszahatásról van szó.

Észrevettem ugyanis, hogy amennyiben ejtjük a lineáris idő elvét, nincs is szükség a visszahatás-elméletre, hogy megmagyarázzuk azt, ami történik:

Amennyiben az LHC működése végzetes volna az univerzumban jelenlévő tudatos lények létére nézve, annyiban csak azokban az univerzumokban létezhet tudatos reflektálás az eseményekre, amelyekben az LHC nem indult el (legalábbis addig, amig olyan körülmények nem alakulnak ki, amik az LHC működése mellett lehetetlenné teszik annak veszélyes működését). Ez az elmélet anélkül magyarázza meg, miért van annyi probléma az LHC beindítása körül, hogy ellentmondásba keverné az idővonalat. Megsemmisült univerzumok természetesen léteznének ebben az esetben, csak nem volna tudatos lény bennük (értelemszerűen), aki gondolkodni tudna minderről. Csak mi létezünk azokban az akár nagyon valószínütlen világokban, amelyekben a baleset nem történt még meg.

Nos, ezt tessék rágcsálni és ne mindenféle marhaságot, ami emitt-amott fellelhető.

(mondjuk, úgyis mindegy, az a tíz-tizenöt olvasó se nem oszt, se nem szoroz... de legalább szórakozik egy kissé normálisabb elméleten)

Read more »