Bevezető
Böjte atya írását nehéz volt olvasni. A gondolatmenet meanderezése, a logika hiánya és a pontok, vesszők elhelyezésének önkényessége nehéz olvasmánnyá tette.
“Hiszem, hogy szeretetből született létünk egy óriási kirakójáték, melynek minden darabja megvan, csak alázatosan, kitartó tervezéssel mindennek meg kell keresnünk a helyét, szerepét.”
Veszélyes gondolatsor. Azt sugallja, hogy minden helyzetre van megoldása, amikor ez nem is olyan biztos. Ideje szembenézni azzal, hogy a kudarc egy olyan dolog, ami igenis létezik és fontos megtanulni együttélni vele. A kudarc szembesít határainkkal és a realitást láttatja velünk, hogy a következő lépést már objektívebben tehessük meg.
Igazából az iromány első részéhez többet nem tudok hozzáfűzni, mert gyakorlatilag ott sem hangzik el érdemben semi konkrét. Csak annyi, hogy jaj de jó nekünk itt lenni ebben a földi paradicsomban, ahol minden tejjel és mézzel folyik, de ma már nem annyira, és fogjunk össze, meg hogy mindennek van megoldása, meg hogy konkrétan Szent István, a Boldogságos Szűz Mária és a Jóisten mellettünk áll, de hogy ez a mellettünk állás miben nyilvánul meg azt mindenki fogja rá arra amire akarja.
“Lehetne folytatni a felsorolást és hatalmas vitákat lehetne rendezni e kérdésben, de jobb ha csendesen megállapítjuk, hogy megváltozott a mindennapi betevő falatnak az előállítási módja.“
Ha ezt az írást vitaindítónak szánta, akkor ne zárkózzon el a vita lehetőségétől.
“Úgy tűnik, hogy az agrár társadalmak ideje lejárt, a lakosság törtrésze gondoskodni tud a mindennapi táplálékunkról. Így a körülöttünk lévő táj egy részére már nincs reális szüksége a mezőgazdaságnak”
Az agrártársadalmak ideje épp most érkezik csak el igazán. Egy olyan trendből, mely lecsökkenteni látszik a helyi termelés jelentőségét arra következtetni, hogy lejárt a helyi termelés korszaka enyhén szólva is baromság. Ugyanezzel a logikával élve azt is lehet mondani, hogy a válások növekvő számából kiindulva lejárt a házasság korszaka. Vagy, hogy az egyre kevesebb templombajáró miatt úgy tűnik lejárt a szervezett vallás korszaka. Ha egyféle logikát használunk, legyünk következetesek benne és ne csak szelektíven alkalmazzuk.
“Sok tudós szerint, a lakosság maximum 5-10 százaléka képes megtermelni az emberiség élelmiszerszükségletét, és a népesség 20-25 százaléka képes előállítani az ipari szükségleteinket is.”
Sok tudós szerint – nem szerencsés konkrét hivatkozás nélkül ilyent mondani, mert leellenőrízhetetlen, hogy milyen reakciók születtek ezekre a kijelentésekre a szaklapokban. Ugyanakkor nem világos, hogy miért gondolja Böjte atya, hogy ezek a termelők szükségszerűen más vidéken fognak létezni és nekünk fel kell hagynunk a termeléssel. Ilyen kijelentések veszélyesek, mert sokan hallgatnak Böjte atyára és ezzel egész konkrétan gazdasági és szószerinti öngyilkosságba hajszolja a népet. Ha máshol termelik meg az élelmünket, azt nekünk ki kell fizetni. Miből?
A konkrét javaslata: ültessük be virágokkal az utak mentét, hogy nézzen ki szépen. Ezért fizessünk embereket. Miből?
Vezessünk be “tündérkert-adót”. Ezze egyrészt nem mindenki fog egyetérteni, másrészt ha egyetértene is, a magasabb adók miatt kevésbé volna kedv ránézni a kiültetett virágokra. Értem én, Böjte atya legszivesebben mindenhol virágokat látna, de ez egy naív tündérmese. Szálljunk le már a földre.
Az erdők újratelepítése, igen, jó ötlet. Csak túl tág, tól csapongó. Itt is felmerül a kérdés: pénzforrás? Ha a javaslat az állam felé tevődik, akkor miért ilyan lufieregetés és nem konkrét törvénytervezet? Az egész írásnak olyan szaga van, hogy megnevezzük a problémákat, aztán konkrét javaslatokat fogalmazunk meg amelyek során a lépések nem rajtunk múlnak, “jó lenne ha” majd “az állam”, “a társadalom” kézbevenné az ügyet.
A “megújuló energia” kifejezést meg nem abban a kontextusban használják, hogy fát ültetek és kivágom, majd helyébe más fát ültetek, habár lehet, hogy vannak már új fejlemények e téren, amiről lemaradtam.
“Szülőföldünkön szeretnénk ha a turizmus húzóágazat lenne, de e cél eléréséhez nem elég csak az utakat, a moteleket, szállodákat rendbe rakni, hanem magát a tájat is rendeznünk kell, hisz annak a megcsodálására hívjuk a látogatókat. “
Ha jól értem, költeni kell mindarra, amire mindeddig nem volt költségvetési keret. Mitől megoldás ez? Miből költeni? Nekem volna egy javaslatom: úgyis sokat költ az állam templomrestaurálásra és templomépítésre, ideje lenne ennyi pénzből szociális lakásprogramot indítani vagy rendbehozni az utakat, stb. Csak egy ötlet.
“A külföldi befektetők előtt is előbb-utóbb muszáj lesz megnyitni a földvásárlás lehetőségét.”
Könyörgöm, csak ebben tudunk már gondolkodni, hogy “nincs pénz, adjuk el az országot?”
“Mindenki rendbe teszi a maga portékáját mielőtt a vásárba vinné. Tündérkert-terv – álmaink szárnyakat adnak!” – persze. Elszállt gondolatmenet.
Összefoglalva eddig: tegyük rendbe azt, ami a mienk, adjuk el külföldieknek, az árából vásároljuk meg azt, amit a külföldiek megtermelnek helyettünk. Majd ha a pénz elfogy és nem lesz mivel megvásárolni azt, amit nem mi termelünk meg, vagy az olajhiány miatt nem tudják messziről ideszállítani az élelmet, akkor nézzünk körül és vegyük észre, nincs már földünk, amin megtermeljük a saját megélhetésünket.
Eddigi verdict: kész öngyilkosság.
Van egy olyan általános benyomásom az irományról, hogy „így kellene, úgy kellene” stílusával azt hiteti el, „Shouldlandben” (Kellene-országban) élünk, ahol elég kimondanunk „Kellene”, és kész is, meg is oldottuk a problémát. Jobb helyeken nem azt mondják, hogy „kellene”, hanem azt, hogy „ezt meg ezt lehetne” tenni.
A konkrét program: sokan nem tudják megengedni maguknak, hogy javitgassák düledező házukat. Ezért úgy kellene csináljuk, hogy az építési költségek 80%-áért ezek az emberek új házat építhessenek maguknak. A probléma az, hogy ezeknek az embereknek javításra sincs pénzük, ha meg volna 80 százalékuk, már rég építettek volna kisebb házat maguknak. 20 százalékkal kisebbet. Építőanyagokat forgalmazó cégektől meg irreális elvárni, hogy szociális vállalkozásként fognak működni, széleskörben kedvezményeket adva. Nem az volt az első irományban az egyik megfogalmazott probléma, hogy nagy mértékű a segélyből élők száma (akiket a dolgozó lakosság tart el és emiatt ... á, hagyjuk)?
Itt sincsen semmi konkrétum megemlítve. Elhangzik a szokásos ateistagyalázás, melyet annyira érdekesnek tartok, hogy teljes egészében beidézem:
„Tudatosítanunk kell magunkban a bukott ateizmus csődjét. Ha csak az anyagi világban hiszünk, és ha csak abban keressük a boldogulásunkat, akkor tudnunk kell, hogy folyamatos konfrontációk lesznek ezen a Földön.”
Szótár:
„Bukott ateizmus csődje” – erre van más kifejezés, „anyagi javak hajhászása”, „individualizmus”, „kapitalizmus”. De semmiképpen nem ateizmus. Amúgy meg mitől bukott az ateizmus? Mert nem ad magyarázatot a halál utáni életre? Ugyanezzel a logikával érvelve a kereszténység is bukott, mert nem ad magyarázatot a kuplungtárcsa működésére.
“ha csak az anyagi világban hiszünk ... konfrontációk lesznek a Földön” – Tipikus bűnbakkeresés, ateisákkal szembeni gyűlöletbeszéd. “Vannak problémák, kenjük az ateistákra, mi hívők vagyunk, nálunk a megoldás”. Hogy konkrétan milyen megoldás? A következő bekezdésben megláthatjuk. Addig is: a “konfrontációk” léte nem attól függ, hogy az ember hisz-e a természetfölöttiben vagy sem, hanem abból, hogy különféle emberek érdekei általában nem kompatibilisek. Jószándékú emberek jó céljai egymást ütik. Még akkor is, ha ezek a jószándékú emberek keresztények, akkor is ha ateisták, akkor is ha muszlimok. Ez a természet rendje, ezzel meg kell barátkozni. Szabadjon megfogalmazni egy kis diagnózist úgy mentalitás szintjén: itt is ugyanazt látom, amint fennebb, hogy minden helyzetnek mindenképpen meg kell legyen a megoldása. De nincsen. Van aminek megvan, van aminek nincs. Amúgy is egy csomó dolgot mi nevezünk ki problémának. Adok egy példát: piros az alma. Kinevezem problémának, mert a szemem érzékeny a pirosra és megfogalmazom “úgy kellene legyen, hogy az alma kék legyen”. Probléma ez? Legfennebb nekem. Megoldható? Nem. Miért nem megoldható? Mert nehéz probléma? Nem. Azért, mert amúgy nem probléma.
„A tudatos népnevelés olyan örömök felé kell a figyelmünket irányítsa, amiből rengeteg van, és amiből mindenkinek bőségesen jut, aki igényli. Olyan boldogságforrásokat kellene a figyelmünkbe ajánljon ez a testület, mind a szeretet, a jócselekedet lelket felemelő, tiszta öröme, vagy a szépség, a művészi alkotás semmihez sem fogható belső ragyogása, a családi élet, a gyermekvállalás új horizontja stb. Igen, a teremtett világban való gyönyörködés, annak a szépségének megmutatása, megértetése szintén boldoggá tud tenni, akárcsak egy közösen szervezett, előadott színdarabok, művészi vagy tudományos alkotások. Egy közösség által létrehozott park, kirándulóhely szintén eltölthet belső békével örömmel. Maga a csendes közösségi játék, egy tábortűz körüli meghitt beszélgetés, önmagunk gondolatokban való megmutatása, és a másik szép lelkének megismerése szintén olyan örömöket tud felkínálni nekünk, melyhez nem fogható sem a birtoklás kéje, sem a hatalom mámora.”
Egy dolgot nem értek, hogy miben különbözik ez attól az ateizmustól, mely állítólag becsődölt és kész kudarc?
Amúgy meg a felnőttek képzésére vonatkozó gondolatok tényleg fontosak. De már létezik felnőttképzés, nem kell tehát úgy beállítani, mintha feltalálnánk a spanyolviaszt. Ugyanakkor itt sem látok semmi konkrétumot: mit oktatni, milyen céllal, kinek lenne jó, mibe kerülne, milyen koncepció mentén, stb. Túl sok az általánosság, kevés a hozzaértés.
No mindegy.
szerda, február 15, 2012
Csiki Attila-József
