vasárnap, május 08, 2011
Csiki Attila-József
 |
| Machu Picchu - "Öreg csúcs" |
Szakrális helyek, helyek, melyeket szakrálisnak tartanak, pár gondolat. Csak egészében értelmezhető, mondatokat kiragadni nem érdemes.
1. Van olyan, hogy szent hely. Valahogy ezt érezni lehet, ha nem is az átlagember, de a szerzetesek, például buddhista szerzetesek mindenképpen. Ráéreznek arra, hogy egy hely valahogy "különleges" és oda építenek egy sztúpát. Vagy kápolnát. Tényleg van ilyen. Az ilyen helyeken csodák történnek. Az ember feltöltekezhet energiával, érezheti a Föld és az Univerzum lüktetését, szívdobbanásait és eltelhet kegyelemmel. Tényleg van ilyesmi.
2. Fontosak a szakrális erőterek, jelentsen bármit az, hogy "szakrális" vagy az, hogy "erőtér". Előmozdítják az ember tisztulását és morális felemelkedését, csupán azáltal, hogy ott van. Hihetetlen! És elképesztő, hogy szerzeteseink mennyire érzik ezt a teret, hogy pont oda kell katedrálist emelniük, mi, közemberek túl buták vagyunk ehhez, nem érezzük. Biztosan azért, mert ők tiszták, mi meg gyarlóak vagyunk, bőnösök, földön csúszó férgek. Meg is érdemeljük, hogy ne érezzünk semmit a Szent Erőtérből. Majd jól megbánunk mindent amit tettünk, mert homályos értelmünk nem bírja megkülönböztetni a jót a rossztól. Jobb mindent bánni, mindenért hibásnak érezni magunkat, mert akkor a zisten megbocsát. Ha jónak látja, mert hisz mi rosszak vagyunk és buták, nem érdemlünk semmit.
3. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy magas hegy. Egy alkalommal egy ember mászott fel rá. Azt érezte, hogy erő árad ki a helyből és elmelegszik. Erre az alkalomra kis keresztet emelt. Tíz év múlva egy másik ember járt ott és meglátta a keresztet. Biztos szent hely, mondta és megtisztelte a helyet egy kápolnával. Két évszázad múltán már katedrális állt ott és egyre több ember zarándokolt oda, mert érezték a szakrális erőteret, akármi is legyen az. Majd jött a nagy háború, lebombáztak mindent, kipusztultak azok is, akik még emlékeztek arra, hogy mi állt ott. A köveket elhordták már rég, kellett az új kórházhoz. Ötszáz év múltán egy magányos ember járt arra. Nem érzett semmi különöset, nem is volt tudatában, hogy itt valami különöset kellene érezzen. Jó erőnlétnek örvendett, nem melegedett és fulladt ki a meredek hegytől, nem kapkodta jobban a levegőt, mint máskor, nem ugrott ki a szíve az erőlködéstől. Csak a szellőt érezte, amikor leült egy fa tövébe, mely a romok helyében nőtt. Három órán keresztül élvezte a tájat és a szellőt. Aztán egy váratlan pillanatban megvilágosodott! Olyan hatalmas élmény volt, hogy átitatta teljes lényét. Belefolyt minden sejtjébe. Sejtjeinek minden atomjába. Áthatotta szubatomi szinten, behatolt a tér és idő szerkezetébe is és onnan jövőbe és múltba kezdett terjedni. A jövőben is, a múltban is emberekkel találkozott e hullám, ez az erőtér, akik érezték mindezt. A jövőben és a múltban is emléket állítottak az emberek ennek az érzésnek, ezen a helyen. Mert "szent ez a hely" mondták.
4. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy magas hegy. Egy alkalommal két ember mászott fel rá. A hegy tetején az egyik megszólalt: "Szent ez a hely. Maradjunk itt egy ideig és töltekezzünk." A másik nem igazán értette, de látván, hogy emberünk arca átváltozik és béke sugárzik ról, gondolta, hogy minek zavarni őt és gyüjteni a bajt, hát ő is letelepedett. Három napot töltöttek ott étlen-szomjan, majd útnak indultak. Majd a következő évek során rendszeresen visszatértek oda, előbb csak ők ketten, majd sokadmagukkal. A második ember eleinte úgy volt ezzel, hogy biztos, valami van benne, ha nem is érzi, de később már egyre kevésbé volt valószínű, hogy kételyei támadjanak, hisz akkor már nem egy, hanem három, öt, húsz zarándoklat miatt érezte volna hülyén magát. Ez megtartotta hitében. Ezért embereket toborzott még, hogy ha esetleg elfelejtené, legyen ki emlékeztesse rá, hogy szent ez a hely. Hogy úgymondd: jó közösségben legyen. Mert a közösség és a struktúra megtart. Lényegtelen, hogy miben. Megtart.
5. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy uralkodó. Egy alkalommal két ember járult színe elé, azzal, hogy a világ legritkább, legdrágább és legcsodálatosabb anyagából hoztak, azt nem kell megfizetnie, az ingyenes ajándék, csupán a munkadíjat kell, mert neki ebből megszövik legcsodálatosabb ruháját a földkerekségnek, meg hát a szállást, étkezést kell biztosítania. De olyan szövet ez ám, hogy a bűnös, tudatlan, buta, a gyarló ezt nem láthatja. Ezzel neki is álltak szőni. Íves mozdulatokkal, szertartásszerű ringásokkal és arckifejezéssel, teljes odaadással dolgoztak egy kerek hónapon át. Amikor készen lettek, ismét az uralkodó színe elé járultak. "Íme a világ legcsodálatosabb ruhája, tiszta ingyen. Ez az Önismeret ruhája, mivel aki ezt nem látja, hülye, buta, bűnös és gyarló. Ezt jó lesz kihirdetni is, mert nem árt tudni." Az uralkodó levetette minden ruháját és felvette ezt a csodaszövetből készült gúnyát. Parádét is rendezett, hogy bemutassa a népnek, neki mije van.
Lógó pöcse volt. Az!
6. Ugyanbiza, ha valaminek mérhető hatása van, akkor azt a valamit miért nem lehet mérni? Aztán ha valaki azt állítja, hogy mérte, akkor miért nem tudja e mérést megismételni? És ha meg is tudja ismételni, akkor vajon miért csak ő tudja e mérést kiértékelni? Ezért a mutatványáért miért kell hajlongani előtte és miért épp ő ül a magasban, szabadon lógó pöccsel, tiszteletet várva?
7. Nem egyszerűbb az, hogy "Te is hülye, én is hülye, oszt valamit csak kihozunk ebből is"?
6 beszólás:
Tény, hogy valami akkor érdekes vagy hatásos, ha bármilyen jelentést tulajdonítunk neki.
De mi van akkor, ha nem rendelünk hozzá semmit, de mégis érezzük a szent és a profán kettősségét?? Ez pusztán csak a szocializációs folyamat egy végterméke?? Vagy a kollektív tudat vagy tudattalan játéka??
*evdem agleh*
A "szent" klasszikusan a megközelíthetetlent, az érinthetetlent jelenti, azt, aminek különleges jelentősége van. Tillich szerint amikor a régi ember bóklászott és az erdőben egy helyen, egy fánál például (vagy egy csipkebokornál) szokatlan érzések kerintették hatalmukba, azt mondta, feltételezte, hogy egy láthatatlan lény, manó vagy tündér, vagy az erdő istene szólt hozzá. Ez az alapállás Tillich szerint, melyből aztán továbbfejlődőtt más vallásos jelenség, írás, viseledés.
A kollektív tudat és tudattalan aztán két problémás kifejezés. Sok mindent rájuk lehet húzni. Nem tagadom, hogy ha például egy csoport embernek tömöm a fejét valamivel, akkor hasonló dolgoknak lesznek tudatában és ezt egyesek nevezhetik kollektív tudatnak. Ez szocializáció. De kollektív tudattalan? Ez ugyanolyan megfoghatatlan és ködös kifejezés, mint bármi más, amit ezzel magyarázunk. Csak azért, mert Jung használta, nem jelenti azt, hogy létező dolog. Egy embernek van olyan mentális tartalma, aminek nincs tudatában (ezért tudattalan), de vajon van értelme olyan jelenséget posztulálni, melyhez nem lehet hozzányúlni? Hogyan létezhet olyan mentális tartalom, ami nem az egyén sajátja? Ez akkor olyan lehet, mint az a kék árnyalat, melyet senki sem láthat? (mert ez kollektíve tudattalan:)) )
Attól, hogy egy pár "szerelmi szintje" nem mérhető, attól még létező valóság. Ráadásul a külső jelek megtéveszthetnek, mert úgy tűnhet, hogy ezek mennyire oda vannak egymásért, aztán mégsem; és fordítva. A szent az egészen mást is jelenti, és jelenti azt a fajta "ismeretlen" köteléket is, ami kölcsönös cserében valósul meg, de sosem kimeríthető. Használjuk pl. a barátságra is. De csak azért nem kutatni valami után, mert az még elérhetetlennek tűnik, vagy még csak elmélet szintjén létezik kevés az igazsághoz. A bizonyos kék árnyalat meg olyasmi lehet, mint a benzol gyűrű. Senki sem látta, de attól még létezik. A szent ezért azt gondolom, hogy már a benzol gyűrűnél megragadható.
Egy pár "szerelmi szintje" kettejük viszonyulása. Habár ez is vitatható, mert tulajdonképpen csak az egyik vagy másik fél érzéseiről beszélhetünk. Az egyéni viszonyulás az egyén dolga, ezért mások számára szent és megközelíthetetlen.
Ugyanakkor a szerelmetes X srác nem mondja saját szubjektív viszonyulására, hogy ez mindenki számára követendő és párja, csupán azért, mert X szerelmes belé "általános mértékben szerelem tárgya" (az az objektív norma, hogy mindenki Őt szerelme tárgyául tekintse).
Nekem a "szenttel" semmi bajom, de igazán érinthetetlen csak a belső mentális tartalmam. Mástól max csak annyit várhatok el, hogy tiszteletben tartsa, hogy ez nekem szent.
Ezért nem tartom elképzelhetőnek, hogy a "szentből" tömegsportot csináljunk. Amennyiben az, úgy már csupán szocializáció, egy olyan kollektív információtartalom, mely mindenki számára elérhető, nézhető, stb. Ez pedig számomra kimeríti a "profán" definícióját.
No de ezt, így kijelenteni kész szentségtörés:))
PS: benzolgyűrű: látták http://tinyurl.com/3mtlehg
:)
Erről az egészről a régi magyar irodalom meddő hitvitái jutnak az eszembe. A hitnek ugyanis nincsenek érvei. Egyetlen állítás mondható ki csupán: hiszek. Így lehet ez a szent helyekkel is. Mert bármilyen szuperszenzibilitás, vagy bölcsesség, vagy (?) őrültség mondatta is ki valamikor valakivel, hogy egy hely szent, a lehetőség, hogy a felkínált mintát elfogadod-e, érzed-e, akarod-e, hiszed-e, a tiéd. Egyedül a te döntésed, nem hibáztatható érte a kollektív tudat, hát még a kollektív tudattalan! Én amondó vagyok, hogy a szent helyekben hinni, nem "abszurdabb", mint önmagunkban hinni. Sőt :).
Emese, igen, úgy van. Ezért is szedtem pontokba, rengeteg hozzáállás létezhet, valamilyen szinten mind jogos. Azért érződik a privát véleményem is, de valahogy nem érzem magam sértve, ha valakinek más a vélaménye. Ezt azért, mert nekem is időnként változik. Az utolsó előtti mondatoddal tökéletesen egyetértek, az egyénen múlik, hogy számára mi a szent, épp ezért ha valaki más szól hozzá valamit, az nem releváns, ez egyéni véleményén nem változtat. Utolsó mondatod meg ritka józannak látom:)
Megjegyzés küldése