A Buddha és az Istennő
Mottó: „Minden üres. A semmi is üres.”
Eképpen gondoltam el[1]:
Egyszer a Buddha
Az Ojai-i[2] tölgyliget ösvényein sétált,
Sétált anélkül, hogy valahová is megérkezett volna, vagy valami
Gondolata lett volna a megérkezésről vagy a meg-nemérkezésről.
És csillogó lótuszok tűntek fel csodásan
Lépteit kísérve,
Lágyan, mint a selyem, lába árnyékában.
Amikor hirtelen, a türkíz-derült égből
Befele néző, félig zárt szeme előtt táncot lejtve,
Szivárványos tündökléssel és áttetszően,
Akár egy pókháló vagy egy hajnali harmatcsepp a lótusz szirmain
–az Istennő jelent meg remegve,
mint egy kolibri a levegőben, előtte.
A nő, mert hogy nő volt ő,
Amint a Buddha láthatta őt
Megkülönböztetően bölcs, éber szemével,
Többnyire vörös színű volt.
Habár, mikor a fény rajta megcsillant,
Szivárványszínben tündökölt.
Virágdíszét leszámítva, mit Istennők
–mint tudjuk–
hordanak,
mezítelen volt.
Hosszú haja
Mélykék volt, szemei feneketlen aknái az űrnek,
Harmadik szeme vérmes éneke a tűznek.
A Buddha összefogta kezét, Istennőt köszönteni
Így szóltak ajkai:
„Ó, Istennő, miért állsz utamba?
Amíg nem láttalak, boldogan mentem semerre.
Most már nem tudom, hogy merre…”
„Megkerülhetsz.”
Szólt az Istennő, s fordult egyet sarkán,
Mint egy madár, rázva tollán,
S ugrásra kész.
„Vagy csatlakozhatsz hozzám,
hiányom hasztalan színlelnéd.
Enyém is az erdő, nem csupán tiéd.”
Ezzel a Buddha egy bo-fa[3] tövében,
Alkalmazkodón, min egy kígyó,
Megbújt árnyékában,
Ültében ingathatatlan szilárdságában:
„Talán megbeszélhetnénk…” – szólt.
„Minden nap hajnalán, ugyanígy, lelkesen,
s így sok év gyakorlat után
beléptem a Valóságba és…”
„Ne olyan gyorsan, Buddha” – szólt az Istennő.
„Én vagyok a Valóság.”
A Föld megmeredt,
Az óceánok elcsitultak,
Maga a szél is odafigyelt.
–Arhat[4], bodhiszattva[5] és dakini[6] seregek
jelentek meg, hogy hallhassák,
mi történik tovább a szóváltásban.
„Tudom magamról, hogy megragadom életem”
–mondta a Buddha,
„De úgy ismernek engem, mint A Félelem-Nélkülit.
Tehát vágjunk bele.”
És ő, meg az
Istennő
További szavak nélkül
Egymás szemébe néztek.
Fénysugarak, mint a Nap fénycsóvái
Lövődtek ki
Oly erősen, hogy még
Sariputra[7], az, Aki Mindent Lát,
Ő is elfordulni kényszerült.
Majd gondolatokat cseréltek
És a fényesség, akár egy gyémántgyertya lángja.
Majd elméket cseréltek
És csend lett, oly mély, mint a mindent ölelő világűr.
Majd testet cseréltek,
Majd ruhákat,
És tudatára ébredt a Buddha,
Mint az Istennő
És tudatára ébredt az Istennő,
Mint a Buddha.
És így át, meg vissza,
Míg le nem telt százezerszer százezer kalpa[8].
Ha a Buddhát látod,
Az Istennővel találkozol,
Ha az Istennőt látod,
A Buddhával találkozol.
S nem csupán ez. Hanem:
A Buddha az üresség,
Az Istennő a gyönyörűség.
Az Istennő az üresség,
A Buddha a gyönyörűség.
És ezért igaz mindaz, ami vagy és ami nem vagy.
Tehát itt jön az Istennő és a Buddha mantrája,
A felül-nem-múlt nem-duális mantra. Elég ha
Kimondod e mantrát, elég
Ha egy szavát is hallod, egyszerre
Olyanná tesz mindent, amilyen igazából is: OK!
Tehát itt áll:
Földön-járó/égen-járó
Hej, te csendes, hej, te hangos
Nem kettő/nem is egy
Nem különvált/nem szétesett
Ez a szív
A gyönyörűség üresség,
Az üresség gyönyörűség
Légy a légzésed, ah
Mosolyogj, hej! És lazíts, hó!
Emlékezz: nem tévesztheted el.
hétfő, március 28, 2011
Csiki Attila-József
