A gondolatokról (I.)

Valahogyan az a gyanúm támadt, hogy a gondolataim nem is az enyémek, hanem csak egyszerűen vannak, én meg meg-meg mártózok bennük, mint egy repülőgép egy felhőben. Lehetek a felhők alatt, felett, között, és mégsem vagyok a felhő.

Amikor erre a gondolatra kezdtem figyelni, fokozatosan minden kezdett kitisztulni, mint amikor a szél szétfújja a ködöt.

Amikor arra figyeltem, hogy hogyan oszlik szét (nem a legjobb szó, inkább csak "máshol kezdett el létezni"), fokozatosan kezdett kiderülni.

Amikor arra figyeltem, hogy hogyan derül a belső égbolt, minden gondolat, ami átcikázott rajta kezdett idegennek tünni. Rengeteg gondolat volt saját magamról, másokról, arról, hogy miért jobb Attilának leni, mint másnak, miért roszabb ugyanez, ha máshonnan nézem, és azt láttam... hogy mindez idegen volt.

Valóságos, de idegen. Rengeteg dolog, amit addig magamként ismertem, kiderült, hogy csak egy gondolat valakiről, valakitől... Az, akit önmagamként ismertem, semmivé foszlott.

Hozzá kell szoktatnom magam ahhoz, hogy nem birtokolhatom a gondolatot.
Mert nem zárható be.
A gondolat határtalanabb.
Nincs sem alattam, sem felettem.

Csak egyszerűen más.