Halhatatlanság

A média tele volt és még mindig tele van olyan fantasztikus sztorikkal, amelyekben a főhős, vagy valamely családtagja, kutyája, macskája halhatatlan.

Ott voltak a régi időg dzsinnes, ezeregyéjszakás szereplői, majd megjelent Superman, hamarosan Duncan McLeod, a hegylakó. Ő igaz, hogy meghalhat, de aztán feltámad. Begyógyul a halálos sebe, stb.

Most egy új jelenség, a "Heroes" terjed, érdekes szereplőkkel, amelyek közül az egyik nagyon gyorsan gyógyul. Leugrik az épület tetejéről, majd fél perc múlva eligazgatja csontjait, félresimítja haját, leporolja a ruháját és belemosolyog a kamerába, mintha mi sem történt volna. Ja, és a ruha nem gyógyul. Az marad vérfoltos, szakadozott.

Ez utóbbi gondolkoztatott el egyrészt azon, hogy az igazi feltámadás belülről történik, a ruha szakadt marad. A változós belülről indul. Jaj de szép gondolat! Nem úgy van?

Másrészt meg az érdekes dolgok mindig a halál körül történnek. Jön egy nagy változás és hipp-hopp, ott van hirtelen az új világ! Nem feltétlenül a túlvilág, de hát az ilyesmit ki tudná megmondani? ... Esetleg az a kisfiú, hogy is hívták, ott suttogta Bruce Willis fülébe, hogy "I see dead people!" (látom a halottakat)

S még elgondolkoztatott nem utolsósorban meg azon is, hogy ez mind szép és jó, de az életem még üresben is érdekesebb.

Fogjuk meg a problémát a gyakorlatiasabb oldaláról: azt hiszem, halandóság ide, halhatatlanság oda, nekem még mindig frászom van attól, ha mögöttem egy papírstanicli kidurran... Persze, persze, ártalmatlan, meg minden, de látnátok utána a szívritmusomat...