Márciusi kontrasztok

Elérkezett az a nap is, amikor azt sem tudom, hogy bánatomban, vagy örömömben sírjak.

Egyrészt ott van Andris, akivel az iskolaévek alatt sajátos kapcsolat alakult ki: minden nap azzal kezdődött, hogy háromnegyed nyolckor a híd mellett találkoztunk - vagy ő várt meg, vagy én őt - és együtt mentünk az iskolába, majd ugyanúgy vissza. Ezen idők alkalmat adtak arra, hogy elbeszélgessünk mindenről, ami érdekel, mindenről, aminek örülünk, mindenről, ami bánt. 

Ez volt egy normális nap kerete.

Ami nem is tűnik fel, amig bele nem gondol az ember (igen, így, személytelenül kifejezve, merthát még hadakozom a valósággal, hogy merjem-e egyáltalán közel engedni vagy sem), hogy mennyi mindent kapott ennyi év alatt: meghallgatást, vidám mosolyt, sugárzó életkedvet, más szempontokat: egy barátot.

Másrészt ott van a második unokahugom, Andrea, akit ma hoztam haza a szülészetről és csöndes, aranyos, gyönyörű, szuperlatívusz, szuperlatívusz, estébé. Egy új élet kezdete. Valaki, akivel még nem beszélgettem, nem sétáltattam meg, aki még fel sem ismer, de akivel régi iskolám mellől indulok el és érünk haza. Egyből szép lett az a nap, amikor megtudtam, hogy megszületett és az a nap is, amikor láthattm, hogy hogy mosolyog:)

A végén mindez érdekes módon találkozott: a házhoz közelítve az utcasarkon lelassítottam, ott kell megfordulnom az autóval. Igen, itt szoktunk Andrással minden reggel találkozni...

Gyorsan be a házba, menekülni a külső könnyek elől, majd látva a két testvérkét bent, ahogy egymásra mosolyognak ugyanúgy gyorsan ki, mert benn is könnyek vártak rám.

Túl sok ez így, egyszerre. Tudom, ilyenkor jön a legkönyebben, hogy félrerakjam mindezt, mintha lehetne és tettessem, hogy nem vagyok ember.

Nem megy. Végül is az vagyok. 

E két kontrasztpólus közé feszült ember.

Köszönlek Titeket.