kedd, január 27, 2009
Csiki Attila-József
Általában nem rajongok azért, hogy minden pitiáner üggyel orvoshoz menjek, sokszor nagyobb üggyel is úgy kell könyörögni nekem, hogy menjek már.
Ez elől is próbáltam kibújni az elején, megkérdezve egy vietnámi kollégámat, hogy vajon mit gondol az egész köhögési cirkuszról, amit itt lezavarok kétpercente. Nem tudom, talán van valami ezeknek a keletieknek az arcára írva, ami már félig garancia a gyógyulásra. Na, és annyit tudtam előre, hogy ő minden betegségre, nyavalyára, kezdve a fültőviszketéstől, egészen a reumáig a gyömbért úgy tudja ajánlani, mint egy csodaszert, csak megfelelő szögben kell reszelni, hőmérsékleten főzni, ideig rágni, stb. Meg is lepődtem, hogy amikor beszélt, ezt meg sem említette.
-Tudod, csinál így, kezeddel - mutatott valami gégemasszázst. Lenni nagyon jó, aktiválja lényeges keringés. Egy napig csináld.
-Egy napig?
-Igen. És forró víz. Bele só. Szájba... és gargaragar... nem nyeli le.
-Gargarizáljak vele, értem. És gyömbér?
-Gyömbéééér? Nem, az itt nem segít...
Ennél a pontnál már aggódni kezdtem, és azt mondtam, immár elmegyek a dokihoz is, mert ha már a gyömbér nem segít...
Itt történt, hogy tegnap volt egy "kelj fel és járj"-adik típusú találkozásom a háziorvosommal.
Első fekete háziorvosom amúgy. Volt már fehér ember, fehérnép, de fekete még nem. Holtnyugodtan rámnézett és kikérdezett.
-Kedves Mr. Csiki - ja, és a nevemet jól ejtette ki elsőre, juhhéj - Nevem doktor ezmegez, mit tehetek önért?
Szokásos sóhajok és tüdőhallgatás, aztán a sóhajtozás átragadt rá, és ugyanazzal a nyugodtsággal mondta:
-Azt hiszem, túléli.
-Ennyi?
-Ja, még gyógyszer sem kell. Magától helyrejön. Egyéb gond?
El sem kell mondanom, az a magabiztosság, és szemek rebbenésének teljes hiánya valahogy megerősített abban, hogy néha elég csak egy-két jó szó, s az már több mint fél gyógyulás.
Na, tudjátok, mikor megyek orvoshoz következőleg...
0 beszólás:
Megjegyzés küldése