Egy kérdését sem hiszem el

(Variációk egy életre)

1. Hihetetlen, mennyi minden múlik egy kérdésfeltevésen. Többet változtathat a válaszon, mint amennyit maga a valóság flexibilitása megengedne. Magát a témát is behatárolja, olyan mederbe tereli, amelyben magától talán esze ágában sem lett volna folyni. Tudom, van akinek az a fontos, hogy a tényeket rögzítse és a tényeket adja vissza. Ha alulírottnak ez volna a legfontosabb, akkor már régen valamelyik újságnak vagy rádiónak szerkesztené az esti híradóját, vagy azzal foglalkozna, hogy kinyomozza a sziklaszilárd tényeket, hogy másnap már rá lehessen nyomtatni egy papírvékony pépre. Ja, a rádiónak lényegtelen, hogy egy híradó déli, vagy esti, úgyis óránként nyomatja ugyanazt a süket dumát. Van ilyen. Persze, van egy olyan is, hogy az író szó szerint tud idézni beszélgetéseket, ragra pontosan rögzíteni a fejében mindent, ami egyszer is elhangzott vagy nyomtatásban napvilágot látott, hiszen a szavakból, és a szavakért él. Ami még nem jelenti azt, hogy mindezt a produkciót akarja is, vagy hogy az az édes, drága szürkeállománya engedné, hogy mindig és minden körülmények között megtegye. És lassan kezdek igazat adni neki. Mármint a szürkeállomány ama cenzúrázó szekciójának. Ismerek ugyanis pár embert, akinek ez a „cenzor” kivette az örökös szabadságot, csupán azt a pár embert nem hagyja, hogy ugyanazt tegye. És akkor láttam, hogy ez jó. Este lett és reggel, a második nap.

2. Az egy dolog, hogy a memória amúgy is flexibilis. Nincs az a cirkuszban nevelkedett kontorszionista, aki utolérhetné. Torzítja az emlékeket, torzítja a tényeket. Ha a vasárnapi ebédre vasárnap ebédidőben azt gondoltam, hogy ennél jobbat már Gordon Ramsay sem főzhetne, ma már határozottan arra emlékszem, hogy én még raktam volna bele egy csipetnyi bazsalikomot, meg két evőkanál tejet. Ha az író három hónapja még teljes őszinteséggel azt mondta, hogy az udvarukon sosem voltak fák, most ugyanazzal a nyiltsággal tudja kijelenteni, hogy igenis voltak: orgonafák, szilvafák, almafák meg... egy hársfa. Azt csak ő tudja, hogy ez a két kijelentés nincsen ellentmondásban.

Tudom, ha egy betűbűvölész (voilá!) ilyeneket mond, nem indul jó eséllyel az „Év Igazmondója” versenyen. Kifejezetten ront az esélyein, ha egy ilyen kijelentés hagyja el a száját, tollát, klaviatúráját, vagy IP címét, mert onnantól fogva a kutya sem fogja komolyan venni. És akkor láttam, hogy ez még jó. És este lett és reggel, a harmadik nap.

3. Ha valaki a kérdést úgy teszi fel, hogy mennyi megbízhatóságról árulkodnak a firkász sorai, akkor mérget lehet venni arra, hogy kérdése mögött egy olyan alapfeltevés húzódik meg, miszerint egy írásnak mindig és mindenhol vagy igaznak, vagy hamisnak kell lennie. Hány nővel voltál már? Én? Öttel. Mind barna volt, az egyik ráadásul szeplős. Egyik forró nyáron szedtem össze, egy macskakiállításon, drágám. Vagy: Én? Csak eggyel. Ő volt életem nagy szerelme. Nem bírtam vele. De tényleg. Vagy: Nővel? Ez annyira ötvenes évek. Hol élsz te? Aki kicsikét is jártasabb az írásban vagy csak rutinosabbban szélhámos, az tudja, hogy mindhárom válasz köré kiépíthető egy teljesen őszinte emlék – és sztori, ami azt alátámasztja. Sosem fordítva. De azt is tudja, hogy csak az utolsó válasz garantál lakcímet, ahol hajnal kettő és három között a következő jó sztorit lehet előkészíteni egy borgőzös, ablak alatti, romantikus/idegölő szerenáddal. Amennyi poén van ebben a pár mondatban összesűrítve, az még mindig jó. Megint este lett és megint reggel, és már három napja csak írok. Lassan. De biztosan. Ütemesen. Ahogy az óra ketyeg, és ahogy hallom a ketyegést ettől a borzasztó forgalomtól...

4. Az, aki a sorok igazságtartalmára esküszik, elfeledi, hogy még ha a színtiszta igazságot is fejeznek ki amazok, ha tényeket ennél szorosabb, testhezálló ruhába még nem is öltöztette emberfia, Jancsi, aki ma ezt olvassa, másnap már úgy fog minderre emlékezni, hogy nincs semmi baj egy kis csúsztatással, Juliska arra, hogy minden Jancsi megbízhatatlan, az meg, akinek van egy kis sütnivalója pedig arra, hogy itt volt ez az amúgy brilliáns kis írás, csak ne lett volna benne az a sok közhelyszerű név. Mindebből egyenesen következik, hogy azoknak az embereknek, macskáknak és vasorrú bábáknak aránya, akik ténylegesen arra fognak emlékezni, ami  itt a legfelső és legalsó sorok között konkrétan állt, elhanyagolható, mint falbontáskor a kvantumeffektus. Ha mindenhol azt tanítják, hogy az író mindig vegye figyelembe a célközönségét, akkor ez olyasvalami, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mert hát kiknek írunk? Egy halom amúgy is memóriazavarral küzdő embernek, akiket több és még több precíz ténnyel megterhelni anyi, mint az amúgy is tele Dunába még beleönteni egy Tiszát is. Persze csak miután abba meg beleöntöttünk egy Marost, hogy ha lúd, legyen kövér... Manapság már senkit sem érdekelnek a tények, ez tény. Még akkor sem, ha ezt mondják. Mindenkit csak a csomagolás érdekel, és az, hogy ha kijelentik, hogy: „engem igenis érdekelnek a tények”, legtöbbször csak valami másnak a csomagolása. Legvalószínübben annak, hogy „egyedül vagyok, beszélj hozzám és végy komolyan”. Vagy valami hasonló. És láttam, hogy valami furcsa okból kifolyólag ez még valahogy mindig jó. És este lett és reggel, az „és”-ek halmozódtak a mondatok elején, de hát már nagyobb könyv is kezdődött ilyen nyelvtan- és logikahibás sztorival, mégis blockbuster lett belőle, mert az embereket sosem a tények érdeklik, hanem mindig csak a csomagolás, a tálalás. Ugyebár. Bárcsak belátnánk és mindenki sokkal nyugodtabban ehetné mindennapi kóser vagy halal ebédjét. Imam’s Fried Chicken? Ne mondd, hogy nem hallottad!

5. Aztán még ott van az is, hogy ha az alapfeltevés nem az írás igazságtartalmával foglalkozik, hanem azzal, hogy éppen milyen szóválasztás és sorrend ad nagyobb esztétikai élményt, akkor a „Köszönöm, már ettem – mondta, és lefeküdt” már kompatibilis azzal, hogy „Miért épp egy zsömle? Ennyit érek én neked?! – ordította és becsapta az ajtót”-al. Egyrészt, már ki emlékszik arra, hogy ki mit mondott, legfőképpen meg, hogy miért? Másrészt meg minden attól függ, milyen sztoriban helyezkedik el ugyanaz az esemény. Mert nem arról van szó, hogy mi igaz és mi nem. Igazság ennyi fáradtságot meg nem ér, és ennyi élvezetet meg nem ad. Ide most már leírható az, hogy „Én vagyok a sztorivonal, a csomagolás és élek!”. Nos, mindegy. Valahogy még ez is jó. És este lett és reggel, a hatodik nap.

6. Ilyenkor ugyebár szembesülnünk kell azzal, hogy mindez nemcsak írásban jelentkezik, hanem beszédben is. Van, aki beszédben mondja a maga odaillő sztoriját. Van aki leírja és becsúsztatja valós vagy metaforikus ajtód alá. De mindenki sztorizik. Ezért már nem lep meg az, ha az albérlő azt mondja, holnap után adja a pénzt, teljesen, két napra rá meg mindaz amit ad, csupán egy szúrós tekintet és értetlenkedő vállvonogatás. Nem lep meg az, ha a mészáros másnapra friss húst igér, de másnap az a hús ami van nemhogy friss lenne, hanem ráadásul még egy nappal régebbi. Mert ugyebár eltelt egy nap... Nem lep meg az, ha azt hallom: „majd hívlak”, de később kiderül, hogy valójában azt jelentette, hogy „mindenképpen te hívjál”. És az sem lep meg, ha a végén kiderül, hogy ha mindez jó is volt, ha megint este lett és megint reggel és a hetedik nap is beköszöntött, az sem a pihenésről fog szólni, mint a mesékben, hanem csak hétköznapjaink értékelődnek át újra, meg újra, más és más sztorikban.

7. Mondom én, sosem a sztori a hamis, hanem a kérdés, ami kiprovokálja.