Azt hiszem, még a vaknak is nyilvánvaló, hogy egy elitista társadalomban élünk (ja persze, most meg kritizáljuk a társadalmat, hisz jobbak, elitebbek vagyunk...). Ha nem a társadalmi státuszt hajszoljuk, akkor valamiben eliteknek kell lennünk, kiválóaknak, meg kell méressük magunkat, hogy aztán bólogatva elmondhassuk: "Igen, igen, tényleg ebben és ebben jobbak vagyunk, mert "azok" nem annyira jók".
És már el is képzeljük, hogy mások velünk együtt bólogatnak szemlesütve, miszerint "ja, tényleg jobbak, méltó sem vagyok szemébe nézni" vagy éppen "hagyjuk meg neki a tizenöt perc hírnevet...". Nem is tudom, egy saját magára valamit is adó szakács sosem fűszerezi ételeit őrölt hírnévvel, elit-szósszal, nem csupán azért, mert ilyen nincsen, hanem azért is, mert ha volna is, nem az ízéről lenne híres.
Elképzeljük mi, a többség, ki is jelentjük, mint teremtés koronái, hogy "Mi, Isten kegyelméből normális egyedek, meghúzzuk a határt ameddig tartunk, alatta fogyaték, fölötte már csak az angyalok meg a kék ég, és ezennel kijelentjük, hogy ez meg ez a normarendszer ami szerint napjainkat formáljuk és ez az, ami minket boldoggá fog tenni, mindörökkön örökké, Ámen!".
Hosszú utat tettünk meg addig, hogy azokat, akiket a "fogyatékos" jelzővel illetünk ne mindig újjal való mutogatás és lenézés tárgyaként kezeljük, hanem elfogadjuk a társadalom ha nem is konvencionális (elitista meghatározás szerinti) értelemben vett "hasznos" tagjaiként, de értékesekként mindenképpen. Sokakat a tolerancia és egyenlőség jegyében belevonunk a magunk játszmáiba, egymás ellen úszítjuk szépségversenyekben, hogy továbbra is legyen győztes, legyen vesztes. Hű, de mennyire az az érzésem, hogy az "egyenlőség" eszméje nem azt jelenti, hogy egyenlően értékes, hanem azt, hogy egyenlően versenyezhet, hogy bebizonyítsa, értékesebb!
(Most egy kicsit kiengedem magamból az idealistát.)
Tűkön ülve várom azt a napot, amikor meg merjük tenni, hogy ha civil vezetőinknek nem is, de vallási vezetőinknek szellemileg fogyatékos személyt merünk választani, és odafigyelünk minden szavukra. Komolyan vesszük szándékát, amikor az előre előkészített Nagy Erkölcsi Kódex felolvasási estjén mindenki remegve várja, hogy éppen a tinédzsereket, a rockzenét vagy a melegeket fogja kiátkozni a szent atya, erre ő labdát kér magának és játszani kezd a harmadik sorban ülő ötéves gyerekkel. Jujj de közel lesz akkor mindez a Valósághoz! Vallási vezetőként egy olyan személy, aki attól boldog, hogy rád mosolyoghat, és nem attól, hogy mindent ide-oda igazgat (azok meg oda-ide visszaigazgatják magukat, amig nem néz oda...).
Még vita sem lenne arra vonatkozólag, hogy kijelenthetjük-e, hogy szent. Aki valamikor is időt szánt egy ilyen áldott emberre tudja, érzi, hogy miről beszélek.
Még egy gondolat, befejezésül. Ha azt gondoljuk, hogy valakit is fogyatékosnak nevezhetünk, akkor a logikai konzisztencia érdekében mindenkit annak kell nevezzünk. Olyan nincs, hogy minden téren tökéletesen funkcionáló, minden tekintetben mintaként szereplő homo sapiens prototypus. Vannak külön vonások, amiket egyes egyedek birtokolnak, mások nem. Vannak dolgok, emelyek nagyon nehezek az egyiknek, a másiknak meg gyerekjáték. És akkor ahelyett, hogy az egyetlen logikus következtetésre ugornánk, miszerint mindenki fogyatékos valamilyen lényeges tekintetben, csak a többség megtanulja palástolni, elkezdjük összeadni azokat a vonásokat, amik a külön egyedek tulajdonságai és úgy kezeljük őket, mintha volna egy minta-valaki, akinek mindez a tulajdonsága megvan. Innen már csak egy lépés az, hogy meghúzzuk a határt normális és abnormális között. Ez a mi nagy fogyatékunk.
Namármost kérdem én, ki itt az idealista?
(Update: mert ugyebár
volt egy cikk korábban és most cross-referencelek, úgy convenience sake)