"Hogy elpusztítsd a démont, előbb nevén kell nevezned"

"Nem félek a haláltól. Ha majd kioltódik a végső fény, hát kioltódik. Nem fogok arra gondolni, hogy a legújabb könyvemet előbb még be kellene fejeznem" - mondja Terry Pratchett, a BBC számára készített kétrészes dokumentumfilm végén. Kevéssel előtte megjegyzi: "Nem a Halál öl meg, nem. Az egy barátságos figura. Az élet öl meg. A Halál csak érted jön".

Sir Terry-t 2007 decemberében az Alzheimer-kór egyik formájával, PCI-vel diagnosztizálták. Azóta 1 millió dollárt adományozott kutatási célokra, figyelemfelkeltő kampányokban vesz részt, fáradhatatlanul kutat a "csodagyógyszer" után, és írja a könyveit - ami egyre nehezebb neki, mivel betegsége a látását és szem-kéz koordinációját befolyásolja leginkább. Legutóbb egy kétrészes dokumentumfilmet forgatott. Legutóbb alatt értem a diagnózis felállítását követő egy évet, amelynek folyamán egy kamera nyomonkövette a mindennapjait, beleértve a teszteket, író-olvasó találkozókat és fáradhatatlan kutatásban/nyomozásban megnyilvánuló reményét/zavarát/mindenét.

Pár dolog különösképpen kiemelkedett számomra. Generációk megnevettetője, az angol Rejtő zavarban van. Elég mélyen. Ez teljesen érthető annak tudatában, hogy e betegség mindazt fenyegeti, ami eddigi életét meghatározta: lassanként egyre nehezebben olvas, betűket, szavakat téveszt, lassan már két újjal gépel, akkor is hibásan, és kilátása van arra is, hogy az elkövetkezendő években emlékeit is elveszti. Minden más emlék elvesztésénél jobban fáj neki, ha a lánya születésének napját fogja elfelejteni, amikor annyira boldog volt, hogy a hűtőből kihalászott száraz steak-nek mennyei íze volt, aztán kórházba menet pofára esett, közben mit sem érezve... Ez a fájdalma nagyon átjön.

Aztán egy töbnyire hiábavaló hajszát folytat, hogy világszerte feltérképezze, hol merre tart az Alzheimer-kutatás. Ez részben személyes - és kiábrándító - út, részben meg dokumentumfilmszerűen bemutatott száraz tények halmaza, amiből néha felráz az, hogy nem egy semleges riporter jár mindennek utána, hanem egy olyan személy, akit nagyon is érint a betegség. Nehéz szerepet vállal ezáltal magára, mert minden állomásánál a biztató jelek után csak oda lyukad ki, hogy "még tíz év kb, és talán..."

Végül egy öregotthonban néz szét, ahol mindenki az Alzheimer előrehaladott állapotában van. Vannak olyanok, akik csak a jelen pillanatban tudnak élni, egész életük 1-2 percre redukálódik, annál többre már nem emlékeznek. Ebből az öregotthonból a reptér fele menet fogalmazza meg a személyes asszisztense és a kamera előtt: "Végül is, ha kicsit jobban belegondolok (amig tudok), az életem valószínüleg akkor is így végződne, ha nem volna ez a betegségem..."

Az egyik brit doktorral beszélget a második epizód vége felé, aki teljes agy-szkennelést hajtott végre rajta. Az orvos megjegyzi: "Mindig nehéz kimondanom, de ez meg ez a problémája". Válasza erre "Valahogyan már tudtam. Nem ért teljesen váratlanul". Folytatja a doki: "Tapasztalataim szerint jobb nevén nevezni a dolgokat". Ekkor Terry felugrik, kezet ráz az orvossal és elmosolyodik: "Ezért kezet kell ráznom önnel, doktor, ez az én nyelvemen úgy hangzik, hogy ahhoz, hogy elpusztíthasd a démont, előbb nevén kell nevezned".

És az arcán látszott, hogy a félelmeiről beszél:)