Beígért sorozat #3: Még imádni sem tudtok

 "Nem mind arany, ami fénylik." Ezt tanultam meg közvetlenül a cikk írása előtt. Mindenféle agyalástól függetlenül engedni, hogy megdöbbentsenek dolgok, ezt meg a cikket követő párbeszéd közben tanultam. Ugyanakkor meg kell említenem, mennyire meglepett, hogy az első bekezdés ellenére a cikket legtöbben szatíraként értelmezték. Nem az. Érdekes, amikor szatírát írok április elsején, mindenki komolyan veszi. Amikor halálkomolyan beszélek, június végén, azt hiszik viccelek. Úgy néz ki, viszonyulásunk sokkal töbet mond rólunk, mint arról, amivel épp szembesültünk...

 Hosszas töprengés után arra az elhatározásra jutottam, hogy a bálványimádás ügyét, amennyiben tudom és lehet, előmozdítom és teljes vállszélességgel melléállok. Igyekeztem valamennyire körüljárni magamban a témát, hátha találok valami kiutat ebből a helyzetből, de nem nagyon találtam. Sajnálattal jelentem tehát be azt, hogy én is csak gazdagítani fogom e szentségtörők és istentelenek táborát, és örömmel azt, hogy nem marad ki senki. 

Mert mi a különbség a tisztelet és az imádat között? Nem a „textbook” válaszra vagyok kíváncsi, mert a helyzet komolyságára való tekintettel arra aztán magasról. Bizonyára megvan a meghatározás, amit aztán lehet ízlelgetni, csombolygatni, lenyelni meg visszaadni az anyaföld ölébe, de ami papíron fekete-fehéren megjeleníthető és élesen elválasztható, az az életben nem nagyon úgy működik. A határok sokkal elmosódottabbak. Tiszteletnek, vagy imádatnak számít-e az, amikor letérdelünk egy szent szobra előtt, vagy ha nem is térdelünk, de pár szóval megtiszteljük? Van akinél csak tisztelet, de van aki még a kisjézuskát is arra kéri, járjon közben a szentantalnál... Vagy minek számít az, amikor vallásos áhítattal nézem a Star Treket (főképp a DS9-et, „szilárdabb” eledel), figyelek arra, hogy mit mondanak ősrégi legendák szerint a Próféták az ő Mennyei Templomukból, ahonnan kiűzték a Pah Démonokat, bezárva őket a Tűzbarlangokba? Minek számít az, amikor alkoholista rokonom könnyes szemekkel a falra néz, ahol a feszület mellett ott van egy Mária-kép, mert ő ebben a kettőben bízik és akkor mindig minden úgy lesz, ahogy ő akarja, mindig igaza lesz? Ki vagyok én, hogy elvegyem ezt tőle? Istenképünk nem ugyanilyen falra akasztott képek, nyakban viselt amulettek, csodásérmek, szobrocskák és még mittudoménmik halmaza, csak épp nemes egyszerűséggel elhagytuk a fizikai formát? 

Régebb szerettem volna azt hinni, hogy van minderre egy frappáns megoldásom. Azt mondtam magamnak megnyugtatásképp, hogy szemem előtt tartom: az istenkép még nem Isten. Még egy kedvenc kis egypercesem is volt minderre, amit kereken három éve komponáltam össze betűkből, és el is hittem, hisz olyan kis frappáns szóváltás volt:

–Csak egyre kérlek, imádd Istent és ne bálványozd!

–De hogyan lehet Istent bálványozni? Nem az a bálvány, ami Isten alatt van?

–De igen. Isten alatt van és te kinevezed Istennek.

Emlékszem, rendesen belevigyorogtam a világba, hogy én már garantáltan nem leszek bálványimdó, haladok az igazhit felé és az jaj de jó lesz! Ragyogás, hozsanna és mennyei koktélpartik. 

Csak azt számoltam el, hogy még azt sem tudom, mi az imádat, mert ha érzelmi rajongás, akkor sok minden egyéb az, ha akarat kérdése, egy döntés, akkor mitől speciális ez a döntés? És ne mondja nekem senki, hogy azért, mert Istenre irányul, mert arra csak azt tudom kérdezni: melyikre? (melyik bálványra?) 

Kezd az a gyanúm lenni, hogy az ú.n. imádás során a bálvány kikerülhetetlen, ha csupán egy mentális konstrukció is. Feltéve, ha épp le nem megyünk nemcselekvőbe... Talán csak akkor „imádunk” ha nem tudunk róla? Egyébként meg nem tudom, amíg cselekvőek vagyunk, hogyan valósítható meg. Ahogy azt sem tudom, hogyan lehetne egyáltalán elítélni akárkinek a vallásos áhítatát (ahogy egyetlen érzését is) abból kiindulva, hogy az szerintünk nem valami megfelelőre irányul.  

Tekinthetjük a vallásos áhítat jelenlétét önmagában jónak, követendőnek, céltól függetlenül?