Klaus

Igaz, ennek a posztnak jobb nevet is adhattam volna, csak hát alapvetően halakról fog szólni, vagy hasonló, és jelenleg hozzám legközelebb ez a Klaus nevű aranyhal áll (mármint a rajzolt halak halmazából). 

Anthony de Mello egyik története szerint, mely épp nincs kéznél, ezért szöveghű nem leszek ha megüttök sem (de inkább ne), egy egyszerű ember a tóparton ült és halászott. Arra járt egy öltönyös, nyakkendős észosztó.

-Te meg mit csinálsz itt?

-Horgászok.

-Miért?

-Hát nekem s családomnak ételre van szüksége.

-És mit csinálsz, amint kifogtad a szükséges eledelt?

-Hazamegyek és elkészítjük.

-Arra nem gondoltál, hogy maradhatnál tovább, és akkor több halat foghatnál?

-Miért?

-Mert akkor azokat a halakat, amelyeket nem fogyasztasz el, eladhatod.

-És mi lesz akkor?

-Pénzed lesz, amivel vehetsz egy jobb horgászbotot.

-Az meg mire volna jobb?

-Azzal még több halat foghatnál.

-Mit csináljak még több hallal?

-Miről beszélek már pár perce? Eladod. Veszel egy csónakot, amivel kievezhetsz a mélyre.

-Ott meg mit csinálok?

-Kezdesz irritálni. Hát ott van csak az igazi kapás, ott aztán annyi halat fogsz, amenyit csak bírsz.

-De minek nekem annyi hal, amennyit csak bírok?

-Eladod! Sok pénzed lesz.

-Mire annyi pénz?

-Alkalmazol más embereket, akik folytatják az ipari méretű halászatot helyetted!

-És... akkor én mit csinálok?

-Egyszerű. Akkor végre kiülhetsz ide a tópartra és békésen pecázhatsz!

...

Nos, valahogy így érzem magam. Mint az az ember, aki egyszerűen arra vágyik, hogy leüljön a tópartra és pecázzon, aztán jön a nagy esze s minden, és elkezdi komplikálni a helyzetet.

Viszont ekkor lépnek közbe a barátok, egy-egy tükröt felemelve, hogy jobban láthassam magam.

Van, amikor azt mondják, hogy hajrá, igenis képes vagyok megtenni, merjek merész lenni, ne szerénykedjek. Igen, ennek megvan az ideje és helye. Köszönet ezért azoknak, akik megfelelő időben szólnak erről. Mert tudják, néha rámfér.

Ugyanakkor, van, amikor azt mondják, hogy azzal, hogy csak komplikálom a helyzetet, valójában csak a helyzetet komplikálom. Ez nem mindig evidens számomra. Viszont szerencsére akad, aki figyelmeztet ilyen pillanataimban, hogy nem vagyok Rambó, nem vagyok Terminátor, nem vagyok egy kőszikla. Hogy én is csak egy ember vagyok, akinek épp most a komplikáció a legutolsó dolog, amire szüksége van és az egyszerűség, otthonosság meg az első. És ez ilyenkor nem lehúzó, hanem kijózanító és felszabadító. Annak a jele, hogy itt és most nem a keménykedés a szerepem. Segít arra figyelnem ami az életemben emberi és nem feltétlenül kell szégyenleni. 

Ezért egy nagy Köszönet ezért is;)