Beígért sorozat #4: Tisztelgés Douglas Adams előtt, Ponyvaregény stílusban

Tavaly, július elején sikerült ezt a cikket produkálnom, röviddel azután, hogy elolvastam Douglas Adamstól a "Kétség Lazacát" és megnéztem három Tarantino filmet (ugyanazt háromszor)... Meg kell mondanom, egyike volt azoknak a cikkeknek, amelyeket a legjobban élveztem megírni, és ma is szívesen olvasom át újra. Ja, én, marha! Hát azért van itt a sorozatban! A lényeg az, hogy Adamstól egy nagyon lényeges dolgot tanultam meg: lehet jó az ember szent szövegek hangoztatása nélkül is. Ha élne, ezért küldenék neki egy képeslapot. Mivel nem él, marad a törülközős húzás...

IV. Előszó

Amikor még gyerek voltam, emlékszem, hogy ujjal mutogattak az ateistákra, hitetlennek lenni olyan volt az emberek szemében, mint leprával élni, talán ez érthető is a kommunista elnyomás miatt – a vallást nemigen támogatták. Későbbi években írók, tanárok személyében találkoztam a "hitetlenebb" réteggel és kezdtem velük párbeszédet, észrevettem, hogy sokan még keresztény szemszögből nézve is erkölcsösebb, boldogabb és tartalmasabb életet élnek, mint aki a hívőnek tartja magát. Amit láttam, az volt, hogy eddigi felosztásunk megtévesztő: talán sokkal lényegesebb az, hogy valaki hogyan él és hogyan viszonyul az élethez, mint az, hogy a "hit" melyik oldalán áll. Érdemes tehát ebben és sok más esetben beforgatni kilencven fokkal a világnézetünket, hogy régi földrajztanáromat idézzem, „megnézni profilból”.

I. A prédikátor
Két fajta ateistát ismerek azok közül, akik „megrögzöttnek” mondják magukat. Mindkettőnek megvannak a maguk megfelelői a hithű klubban. Az egyik fajta erősen fundamentalista, majdhogynem fanatikus, lehúzott hanggal talán azt is hihetnénk, egyike a párban vándorló, feltüzelt hittérítőknek (ugyanakkor e hasonlóságot nincs más kerek e világon, aki ennyire tagadná, mint ő). Minden alkalmat megragad a különféle vallásokban jelenlévő irracionális elemek tárgyalására, majd kifejti, mennyire kár, hogy nem kertész, ugyanis rögvest nekiállna gyomlálni. Nagy fájdalma, hogy ha így haladunk tovább, a véletlen szerencse ismét diadalmaskodni fog a józan ész fölött. Szinkronhangja a vándorprédikátor, aki akkor is lenyomja torkodon a Bibliát, ha már épp vacsoráztál, zokon veszi, ha nem csattansz ki az örömtől, ahányszor fejből idéz. Minden alkalmat megragad a különféle ideológiákban jelenlévő túlzott logika tárgyalására és kidobására (majd természetesen kifejti: milyen kár, hogy nem kertész, ugyanis rögvest nekiállna gyomlálni).

II. Prédikátor derékszögben
A másik fajta "megrögzött" ateista legfőbb gondja nem az, hogy hirdesse a melléknevet. Kialakított önmagában egy hozzaállást a világhoz, amelyben megvan az ő helye – nem egy utolsó porszem, de nem is szenved messiáskomplexusban. Az esetek többségében nyitott személy, aki mer elidőzni dolgoknál, engedni, hogy azok hassanak rá, mer megdöbbenni, mert úgy gondolja: Isten léte ha erőst bizonytalan is, de az élet, meg amit az élet adhat az jelen van itt és most – akkor már miért ne lehetne leülni egy fa árnyékában, ízlelgetni a jó bort, örülni egy jó társaságnak? Alkalomadtán, ha kérdezik, kifejtik véleményüket vallásról, Istenről, manókról meg sárkányokról, mindenféle harci érdek nélkül.

Ilyen például Douglas Adams. Megrögzött istentagadó (ő mondja), jelenleg hite szerint por halmazállapotban lézeng valahol, emlékére azonban illik még ma is meglengetni egy törülközőt, legalább évente egyszer. Már akkor feltűnt nekem, hogy egy mély lelki életet élő ember műveit olvasom, amikor a Galaxis Utikalauz trilógia (négy kötetben) Uralkodóját bemutatta. Addig csak nevettem rajta, azóta meg bámulom. Nemrég kezdtem olvasni porladás-utáni könyvét, a Kétség Lazacát, melyben az élet kisebb-nagyobb dolgait boncolgatja. Van egy írás, amely különösen is megragadta a figyelmem: „Van-e mesterséges Isten?” Ebben, habár kitart azon véleménye mellett, hogy nincs valódi isten, mindenképp óv mindenkit attól, hogy „kiöntse a gyereket a fürdővízzel együtt”, vagyis hogy csupán az iránti buzgóságból, hogy megszabaduljunk egy „irracionális hittől”, egy magyarázattól, kidobjunk mindent, amire ez a magyarázat vonatkozik. Olyan külső-belső folyamatokról van szó, amelyek mindennap jelen vannak, ugyanis attól függetlenül, hogy a magyarázat amit adunk rájuk egyben pontos leírás is vagy sem, ezek léteznek és megéri foglalkozni velük. És íme, szavai egybecsengenek egy jezsuita barátom szavaival, aki életem egy kritikus szakaszában (szeretem azt hinni, hogy valamilyen szempontból mindegyik az volt) felhívta a figyelmem arra, hogy ne ijedjek meg, ha ugyanazokra a dolgokra, amik mindig is bennem voltak, ma más magyarázatot találok, mint tegnap: ne a magyarázatra figyeljek, hanem arra, ami történik. A magyarázat csak egy címke. Valami ilyesmit értek ki Douglas Adams szavaiból is. Ez egy kilencven fokos elforgatása a skálának amivel felnőttem és a hit/hitetlenség törésvonal mentén magyarázta az emberek viszonyulását a világhoz.

III. Evangélium Tarantino szerint
Kedvenc jelenetem a Ponyvaregényből, amikor Junes Winnfield (Samuel L. Jackson) és Vincent Vega (John Travolta) egy étteremben ülnek és épp azt az esetet tárgyalják, amikor valami titokzatos módon a Junes felé kilőtt golyók mintha kikerülték volna őt. Junes ezt isteni közbeavatkozásnak tartja, Vince meg óriási baromságnak. Junes erre azt mondja: „Figyelj, lehet, hogy az ahogyan látom, ahogyan magyarázom marhaság, lehet, hogy nem is Isten jött le személyesen, hogy eltérítse a golyókat. De mindettől eltekintve egy dolog biztos: Isten megérintett engem abban a pillanatban. Hogy csoda, vagy illúzió által, nem lényeges, csak az, hogy most már tudom: így nem élhetek tovább, változnom kell.”

V. Utószó
Előző bejegyzésem után, melyben az imádás kérdését boncolgattam, egy pár kommentelő rásegített, hogy úgy fejezzem ki magam, ahogy igazából szeretném – ez a párbeszéd csodája. Az eredmény egy pár olyan mondat lett, amelyek közül egyet ide is leírok, ugyanis ott sikerült beforgatni a kérdést kilencven fokban, túllépni a magyarázatokon és a lényegre figyelni:

„Az imádás: […] minden forog körülötted, de te bemész a legmélyebbre, a vihar közepébe, ahol, és csakis ott, magával ragadhat a Csend, mint egy nagy ujj, mely megállít, megdöbbent...”

Kellemes forgatást mindenkinek!