Szerelem a verset

Ígéretemnek híven most írni fogok egy keveset, szerelemről, férfiszemmel. Inkább füllel... Oszthanám az észt, sok köze nem lenne a valósághoz. Inkább jól kiosztom magam. Ezért jó előre szólok, hogy nem lesz egyáltalán rózsaszínű. A szerelem kapcsolódás. És egy kapcsolódás sem szükségszerűen tündérmese. Küzdenem kell azzal a nyitottsággal, ami a kapcsolódást lehetővé teszi. Két vers lesz, mindkettő ekörül forog. Az első, a "Szavaid" című kommunikációs nehézségekről szól és a reményről, amely minden látszat ellenére az utolsó pillanat utánig tart. A második meg a fájdalomról és szégyenről, tehetetlenségről és a felismerés okozta döbbenetről, és arról a vágyról, hogy minden újra tiszta, átlátható és egyszerű legyen... 

Az első "rólam és szavaidról", a második "rólad és szavaimról".

1.

Szavaid

Szavaid

a rideg űrön át

riadtan félve remegve

zuhantak

távoli világomra

késve jöttek s messziről

hallottam ahogy leestek

Igéid

mint sivatagi vándorok

tikkadtan félig őrülten

kúsztak

kopár sziklacsúcsomra

kiszáradtak a szegények

levegő után kapkodtak

Poharam

mérgem utolsó cseppjével

nagy zajjal tört szét egy kövön

égő torkom

nem bírt szólni már

de Szóltál Te értem... helyettem

és megédesült a halál.

2.

Te néma!

A hallgatást

erénynek hitted és

mindenképp szent akartál lenni

meséltem

hogy bőrömet mentsem

némaságod lassan óriási

kiáltásként vádolja süket

fülem

Távolabb

lenni jó később

ér el minden szó

látni is

könnyebb innen mint

ha ottan volnék ahol

minden kristálytisztán

fájó

Palotának

fala van ugyanaz

mi a tömlöcöt védi

attól

a szellőtől amely

szabadon átjárhat

düledező kunyhót

sátrat...