Újabb bizonyíték!

...arra, hogy a Nap nyugaton nyugszik, az óceán fölött (mögött).

Ez csak egy a sok napnyugtás kép közül, mert nem tudtam betelni velük. Minden egyes napnyugta minden percében egyedi. Igaz, hogy mindez egy kissé szeles, hűvös idővel párosult, néha még az eső is esett, de a víz élvezhető volt annak dacára is, hogy az első két percben nem tudtam eldönteni, hogy ez most folyékony jég, vagy csak én vagyok túl vékonyan öltözve. A két perc után már bemelegedtem, tahát csak én voltam túl vékonyan öltözve.

Nagy élmény volt, mert utoljára öt éves koromban láttam a tengert, meg ekkora hullámokat, meg ilyen fényhatásokat. Nem mindig ilyen a tenger, sokszor hosszú ideig kell nézni, amig megmutat valami fantasztikusat magából. Én nem halászok, de ezek a fotók hasonló élménnyel töltöttek el, mintha egy nagy halat fogtam volna. Volt olyan nap, amikor a napnyugta volt a legelső alkalom, hogy meglássuk a Napot, de az aztán káprázatos volt, pótolta az egész napot!

Az előző bejegyzésben megemlítettem koszorús költőnket, akinek nevével fémjelzett utcában volt szerencsém lakni, mert Walesről ő jutott eszembe legelőször. Akkor nem is gondoltam volna, hogy látni fogom a (tudtommal) egyetlen angol építésű walesi várkastélyt, Conwyt, amit éppen Edward király (angol király, az, amelyiknek az a fakó lova volt és léptetett vele) építtetett. Útban arrafelé elmentünk Wales legmagasabb hegye, a Snowdon mellett (ha valaki nem így tudja, kommenteljen egyet s rögtön átjavítom).

Mi tagadás, lehet, hogy eléggé meggondolatlanul, de az első perctől kezdve szívembe zártam a walesi tartományt... csak ne volna olyan hideg, mint otthon...