Elvek, smelvek

Régen hinni tudtam abban, hogy az ember elvek mentén tud élni. Mi több, önmagamat sok évig úgy formáltam, hogy olyan elveknek is megfeleljek, amelyeket senki sem várhat el tőlem józanul. Pl: „ne táncolj, mert az ellenkezik az emberi mélósággal”, „ne nevess, ne mosolyogj, minden pillanatban kontrollálnod kell az érzéseidet”, vagy „mindig a másik embert helyezd előtérbe”...

Később, többnyire saját bőrömön megtanultam, hogy azok, akik „elvek” szerint élnek, csupán ugyanolyan ösztönösen meghozott döntéseikre keresnek igazolást az „elvek” címszó alatt, vagy rosszabb esetben önmagukat büntetik valami miatt...

Keresztény kultúrkörben mindkettőre bőven láttam példát.

Az első típus önismeretileg nem jutott el arra a szintre, hogy legalább önmaga előtt belássa, hogy önnön szükségletei irányítják tetteit és nem más – és mivel keresztény kultúrkörben nevelkedett, feltűnés nélkül tudja igényeit úgy bemutatni, mint egy „magasabb elv” megnyilvánulásait, legtöbbször éppen emiatt mások irányába is elvárásként is fogalmazva meg azokat. Így lehet a „Szeretem azt látni, hogy ti is kiszámíthatóan így meg így cselekedtek, mert személyes szinten elbizonytalanít, sőt pánikba taszít amikor nem tudom kontrollálni a környezetemet”-ből az, hogy „Tudom, hogy nektek is nehéz, de értsétek meg, nem én akarom, hanem ez az Elv!”.

Ezekből az esetekből messziről rikít a személyes felelősség elkerülése. A személyes felelősség kerülése olyan esetekben, amikor a személyes döntésnek helye és lehetősége van, egy olyan skizofrén helyzethez vezet minket, melynek során aktívan igyekszünk „felnőttek” lenni, viszont nem vesszük észre, hogy éppen a felelősség elkerülésével tartjuk önmagunkat a gyerekkorban. Elvárjuk, hogy felnőttként kezeljenek, ugyanakkor kihasználjuk ha úgy tesznek és végrehajtjuk gyerekcsínjeinket...

A második típus az, aki önmagát bünteti.

Sok esetben igenis meghozza a felnőtt döntést. Igenis vállalja a felelősséget azért, amibe belevág. A probléma éppen ez, túl sok felelősséget vesz magára. Azt is, ami nem odavaló. Míg az önigazolók első típusa a felelősségtől menekül, ebben az esetben a másik véglettel van dolgunk. Az illető hibáztatni fogja magát azokért az esetekért, amikor kusza agresszív gondolata véletlenül egybeesett valakinek balesetével, halálával, és ezért megesik, hogy élete végéig ez a bűntudat motiválja. No meg azért is, ami nem az ő döntése volt, hanem másé, mert talán valaki, valamikor, szintén bűntudatból motiválva azt mondta neki, hogy „Fiam, küldetésed van ezekhez az emberekhez. Ehhez a családhoz. Ehhez a nemzethez. Ehhez a világhoz”. Így lesz az erdőben magányosan kidőlő fából, a Szaharában homokviharban elpusztult karavánból, egy alkoholistává vállt szomszédból „az, aki rámbizatott, akinek veszte az én kudarcom”. Ilyenkor egy alap bűntudatból fakadó túlzott felelősségvállalás eredménye egy garantált kudarcélmény lesz, ami tovább fűszerezi a bűntudatot, hogy az ördögi kör mindörökkön örökké fennmaradhasson...

Az első halyzettel szembesülni fájdalmas. Senkinek sem tetszik egyszerre felelősséget vállalni azért, amit mindeddig büntetlenül másra kenhettün. No nem konkrét személyre – habár sokszor megeshet – hanem egy anyagtalan elvre, ami nem attól anyagtalan, hogy a fizikai világon kívül létezik, hanem attól, hogy kitaláció, hogy semmi köze ahhoz, vagy a valósághoz.

A második helyzettel szembesülni roppant kínos. Ugyanis fel kell vállalni azt, hogy rengeteg energiát fölöslegesen dobtunk ki. Komoly mennyiségű idő és erőfeszítés befektetéséről kell minden bátorságunkat összeszedve kijelentenünk, hogy szélmalomharc vol. Hogy hülyét csináltunk magunkból. Hogy a világon senkit, s azon kívül még annyit sem érdekel, hogy épp most milyen áldozatot hozunk meg. Áldozatom önsanyargatássá változik, ennek beismerése kínos és kevesen engedhetik meg maguknak.

Nos, ez lenne minden?

Nagy erőfeszítések árán végre sikerül elvek szerint élnünk és akkor jön ez az Alkonyzónás Attila és azt mondja, hogy vagy menekülök a felelősségvállalás elől, mindent az „elvre” kenve, vagy hülyét csinálok magamból a túlzott felelősségvállalásommal?

Hát... kb erről volna szó, gyerekek.

***

Egy régi sztori szerint egy üzletember felkereste a Mestert, hogy adjon tanácsot neki, hogyan érheti el a megvilágosodást. A Mester azt tanácsolta neki, hogy amikor elkezd esni az eső, menjen ki a szabadba, tárja szét kezeit és nézzen fel az égre. Az illető így is tett. Következő találkozásukkor a Mester megkérdezte:

-Nos, hogyan érezted magad a gyakorlat közben?

-Bevallom, egész hülyén...  - válaszolta amaz.

-Akkor – mondta a Mester – legelső lépésnek ez éppen tökéletes :)