Válasz az előző cikkre

Egyesek számára úgy tűnhet, hogy jól lehúztam az értékeket és egy érték- és elvek nélküli felfogást promoválok.

Ez csak részben igaz.

Egy aggodalom ilyenkor az, hogy értékek (akár abszolút, akár relatív) nélkül a társadalom, a közösségi élet anarchiába fullad. Ez így igaz. Ezért fontosnak találom egy kissé körüljárni az értékek kérdéskörét.

Hagyományosan két fő spirituális irány létezik, mindkettőnek természetesen megvannak a maga előnyei és hátrányai.

Az egyik a „voluntarisztikus”, a másik a „misztikus”.

A voluntarisztikus dióhéjban annyit jelent, hogy az akarat van előtérben. Az akaratot formálom, az akaraterőt erősítem annak érdekében, hogy valamit elérjek. Ez bizonyos esetekben egy külső cél, míg más esetekben önfejlesztés. Előnye az, hogy a szervezetlen, kaotikus életet, felfogást és hozzaállást struktúrálni képes, olyan irányba elmozdítani, amely lehetővé teszi az egyén és a közösség számára egy bizonyos értékrend mentén való haladást. Ez azért előny, mert az emberek egy jelentős részének igenis szüksége van arra, hogy kapaszkodói legyenek, olyan irányvonalak, amelyekhez passzítani tudja saját életét. Hátránya az, hogy könnyen belekerülhetünk az előző cikkben kifejtett csapdákba: a saját felelősség kikerülése egy értékrendre hivatkozva, vagy bűntudatból fakadó, túlzott, görcsös felelősségvállalás, mely újra csak a bőntudatot táplálja. A voluntarisztikus vonal kézzelfoghatósága alkalmassá teszi arra, hogy viszonylag könnyen elérhető legyen a legtöbb ember számára, viszont megmarad a felszínen és zárt rendszerként egy bizonyos idő után már inkább korlát mint kapaszkodó.

A misztikus irányzat ezzel szemben nem az akaraton dolgozik. Sőt, a hangsúly nem a „munkán” van, hanem a megfigyelésen, tudatosságon. A „misztikus” szót nem úgy kell érteni, mint valami titokzatos, megfoghatatlan hókusz-pókusz, melybe „beavatatlanok” nem tudnak belelátni. Abból indul ki, hogy embernek lenni nem egy lehatárolt valóság, amit kimeríthetek, vagy ha nem is meríthetek ki, kontrollálhatok. Nem egy előre meghatározott értékrend „elsajátítására” helyezi a hangsúlyt, hanem arra a bizalomra épül, hogy mindenkiben eredendően megvannak azok az értékek, vágyak, amelyekre egyénileg és közösségileg építeni lehet. Ettől kezdve a hangsúly ezeknek az értékeknek, vágyaknak a felfedezésén, beazonosításán, tudatosításán van. A Kereső ebben az esetben igyekszik nyitott lenni arra is, hogy a legnagyobb értékeket akár olyan helyen találja meg önmagában, amelyik „túl szagos”, „piszkos” volt addig, hogy foglalkozzon vele. Például, amíg félt szembenézni az énközpontúságával és nem merte azt hagyni megnyilvánulni, addig az akaratát kellett kényszerítenie arra, hogy másokkal együtt tudjon élni. Viszont ha már lassanként kezdi felismerni, hogy önmaga nem egy sziget, hogy önmagát nem mások ellen kell meghatároznia hanem létezik egy szimbiotikus kapcsolat közötte és a közösség más tagjai és a környezete között, az „én” meghatározása átalakul és fokozatosan megengedheti, hogy az énközpontúság ebben az új szemléletben (az Én fokozatosan Mi-vé alakulásában) a közösséget szolgálja, az együtt-létezést. Mindezt teljesen természetes módon, csupán hagyva, engedve, hogy a már meglévő értékek kifejezhessék önmagukat.

A misztikus iránynak az előnyei közé tartozik, hogy nem erőltet az emberre semmi életidegen dolgot, inkább úgymond előcsalogatja belülről mindazt, ami végső soron az akaratot természetes módon motiválni tudja. A nehézség ebben az, hogy erőfeszítést kíván elszakadni pár percre a konvencionális gondolkodásmódtól, mely azt várja el tőlönk, hogy mindig és mindenkor kontrollálni tudjuk az életünket. Habár azt belátni, hogy a kontroll egy illúzió viszonylag könnyű, könnyen abba a csapdába eshetünk, hogy elvárjuk önmagunktól, hogy „ne kontrolláljuk”, csak megfigyeljük a belső folyamatokat. Éppen ezért a misztikus irányzattal nem lehet rövid távon foglalkozni. Rövid távon időkidobásnak tűnik, szemben a voluntarisztikus vonallal, ahol a pillanatnyi elhatározás már eredményt mutat.

Itt viszont már nem az eredmények érdekelnek minket, hanem maga a folyamat. Ebben áll a misztikus irányzat kihívása.

***

"A zenében valaki nem a végső hangot adja meg a dal céljának, mert akkor mindenki sietne, hogy odaérjen, és a hangversenyek abból állnának, hogy ki ér hamarébb a végére. A zeneszerzők csak finálékat írnának és a közönség csak az utolsó hangra érkezne be a koncertterembe. De fura módon, ez az a felfogás, amire az oktatási rendszerünk nevel.

Óvoda, onnan továbbjut a gyerek az elemibe, a középiskolába, egyetem, aztán odajutsz hogy biztosítást árulsz, kvóták, újabb kvóták, újabb kvóták, aztán negyven évesen azt mondod: istenem, végre odaértem. a siker! És mégsem érzed magadat másképpen, mint ahogy mindig is érezted. És úgy érzed átvertek. Mert tényleg átvertek. Mert lemaradtál mindenről. Úgy gondoltunk az életre, mint egy kezdő és végpont közötti zarándoklatról, ahol a végpont a siker, a boldogság, a pénz, egy mennyország... De eltévesztettük. Végig a dalt kellett volna dúdolni, nem a végső hangra várni..." (Alan Watts)