Kékszakáll rejtélye

Gondolom mondanom sem kell, mi a téma. Jurovízió, szakállas néni, rémlik valami? Nos, láttam ezzel kapcsolatban mindenféle reakciót, hozzátenni már nem nagyon lehet, elmondtak már mindent kicsik és nagyok. Hogy ez egy szörnyeteg, vagy hogy ez egy győzelem a toleranciának, stb...

Most jöjjön a saját bullshit-értelmezőm, mert találkoztam egy elterjedt eszmefuttatással:
1. Ami látható: egy nő, aki férfi, és szakálla van. Énekel
2. Number one asszociáció: szexuális orientációja
3. Onnan: szexipar, pornó (ez a lépés van, ahol kimarad)
4. Pfuj, ez egy állat, undorító!

Etikai boncolgatásba nem kezdek, van itt érdekesebb. Aki ismer tudja, hogy számomra sokkal a fontosabb az, hogy egy adott ponton milyen háttér-feltételezések és motivációk szükségesek, hogy egyik gondolatból másik legyen.

Kezdjük az 1-2 átmenettel: mi kell legyen ahhoz, hogy az 1-esből elérjünk a 2-esbe? Az, hogy mi, igen, a gondolatot létrehozó szubjektum belülről, saját fejünkből úgy viszonyuljunk tetszőleges külső személyhez, mint szexuális érdeklődésünk tárgyához. Csak akkor releváns. Ha nem kezeljük így, az első gondolat már nem a szexualitás irányába visz el. De mi van, ha mindezt 'erkölcsi aggályom' jegyében teszem? Na persze (kuncogás), az csak utólagos magyarázkodás, mert magam előtt sem akarom belátni, hogy a hormonjaimmal nem tudok mit kezdeni.

További (2-3) átmenet? Hasonló, ezt az olvasóra bízom. 3-4? Undor csak ott jelentkezik, ahol személyes implikáció van, ami csak megerősíti, hogy amit az 1-2 átmenetről mondtunk, helytálló.

Ergo: mindenki levonhatja a következtetéseket.

PS.  Kikívánkozik, hogy már pedig ilyen szakáll nincs is. Dús szakállat láttam, de ez mindent visz! Kamaszkoromban próbálkoztam szakállnövesztéssel, hát nem nőtt mindenhol, gyér volt, amit a hosszával próbáltam kárpótolni, de akkor meg kezdett vörösödni. Ilyen egy szakáll. Pedig milyen fasza lett volna, kétnapos borostával szakállkirály lenni, s lekapcsolni minden csajt a diszkóban. Hehe, szép álom. Nem is jártam diszkóba, hogy ezt az elképzelt csajozós szakállt bevethessem. Ez van. Tehát ilyen dolgok fordultak meg a fejemben. Előjött a szakállirigység. Aztán belegondoltam, hogy egy ilyen dús szakáll megeszik naponta egy borotvapengét, valószínűleg drága mulatság. No de nincs ilyen szakállam, ez már nem az én gondom. Amikor idáig eljutottam az eszmefuttatásban, látom, hogy sok ismerős már ott tart, hogy ki milyen állat iránt érez vonzalmat, meg további borzalmas dolgok.

Egyet mondjatok meg nekem: ezek után hogy merjek leülni sörözni egy ilyen emberrel, ha már biztosan tudom, hogy mindent szúrna? Vajon biztonságban érezhetem magam? Vigyek sokkolópisztolyt minden eshetőségre? Hová jutott a világ?

Read more »

Az undor állami etikája

Az emberi erkölcsi megfontolásoknak több fajtája létezik. Van, aki szerint az erkölcs attól függ, hogy mennyire felelsz meg egy bizonyos szabályrendszernek. Mások szerint az erkölcs annak a függvénye, hogy a lehetséges állapotok közül melyik bizonyul majd hasznosabbnak. de létezik az erkölcsnek egy olyan változata is, amely aszerint tart valamit erkölcsösnek vagy erkölcstelennek, hogy nyugalommal gondol-e rá, vagy pedig undorodik tőle. Ezek után, természetesen, rögtön továbbtereli a hivatkozást és kitalált szubjektív erkölcsére mint szabályra, vagy mint hasznos elvre hivatkozik.

Most térjünk a konkrét példák világára. Jancsi és Juliska ülnek egy padon a város egyik parkjában. Jobb oldalra néznek, és ott fekszik egy hajléktalan. Megszólal Jancsi:

 - Undorodom tőle, börtönbe kéne zárni az összeset!

 - Börtönbe? Miért ? - Kérdi Juliska.

 - Mert a magunkfajta tisztességes emberek megérdemlik, hogy ne kelljen egész nap bűnözők közelében lenniük!

Nézzük csak, mi történt. Jancsi, aki minden valószínűség szerint Fidesz szavazó, nem veszi észre, hogy minden, magára valamit is adó erkölcsi rendszerben egy személy tetteinek erkölcsi értéke adott személy tetteitől függ és nem attól, hogy mások ettől mennyire undorodnak vagy sem. Normális ember fejében ez meg sem fordul, de ha már fejeknél vagyunk, tekintsünk a Jancsi fejébe. Így gondolkozik:

1. Én erkölcsös és jól nevelt vagyok.

2. Tehát, az erkölcsről tett kijelentéseim igazak.

3. Undorodom a bűzös Pistabától.

4. Tehát Pistabá erkölcsileg rossz.

5. Erkölcsileg csak az rossz, aki rosszat tett.

6. Tehát, Pistabá biztosan valami rosszat tett.

Összegzés: Ha undorodom valakitől, az biztosan bűnös, bűnöző, büntetendő.

Innentől már egyenes az út, a rendszerbe inputként bemegy az undor, outputként meg full HD-ben kijön az erkölcsi ítélet.

Jancsi és Juliska tovább ülnek a padon, mert a rendőr bácsi elvitte Pistabát a vesztőhelyre, hogy a világ most már sokkal fajtisztább, szőkébb és kékszeműbb lehessen. Most egy meleg párt vesznek észre. Megszólal Juliska:

 - Pfuj, ez erkölcstelen, miattuk megy tönkre mindenki más erkölcse, el velük a ketrecbe!

 - Miért éppen oda? - Kérdi Jancsi, aki valószínűleg maga is klozettbuzi, csak még maga előtt is hazudik és annyira nem is gerjed Juliskára mint híreszteli, úgy hogy nem is lesz gond kibírni az esküvőig.

 - Erkölcsileg tisztának kell megtartani a környezetünket, mert ha nem, utolér minket az Isten haragja! - tüzelődött tovább Juliska, mert tudat alatt sejteni kezdte, hogy ha Jancsi, az az érzékeny lélek elfogadhatónak tartaná a melegházasságot, akkor ő, Juliska aggszűzként halna meg, mert annyira azért nem szép, mint amilyen okosnak gondolja magát.

 - Igazad van - vette fel a ritmust Jancsi, mert érezni kezdte, hogy ha "azok" ott maradnak, saját magával is elszámolnivalója lesz - Ők egy nagy veszély mindenre, ami szent - fejezte ki elokvensen és nemes egyszerűséggel azt, hogy félti a saját takargatott szarát.

Mi történt a fejekben? Milyen erkölcsi érvek kapcsolódtak egymásba? Hasonlóan, mint fenn, csak újabb csúsztatások is felléptek:

1. Én erkölcsös és jól nevelt vagyok.

2. Tehát, az erkölcsről tett kijelentéseim igazak.

3. Undorodom a melegektől.

4. Tehát aki meleg az erkölcsileg rossz.

5. Valakit nem csak saját tettei ítélnek meg, hanem azoké is, akiket megtűr.

6. Tehát ha megengedem, hogy a bűnös köztünk éljen, akkor én is elítélendő vagyok.

Összegzés: Ha valakitől undorodom, akkor azt minél hamarabb el kell távolítani, mert ha nem, rám ragad (vagy észreveszem, hogy én is pont olyan vagyok - szerkesztői megj.)

Milyen apropón írom mindezt?

Nem tudom, ki milyen országból olvas, de az emberek mindenhol hasonlóak. Magyarországon jelenleg a hajléktalanok kriminalizációja készül undor alapon. Vagyis: valaki attól bűnös és büntetendő, mert én undorodom tőle. Ugyanez a melegházassággal kapcsolatban is: egy szimpatikus ellentüntető szavaival élve "akkor mostantól férfi és állat is házasodhat?".

Kedves Fidesz-KDNP, tudom, úgysem látjátok be a büdös életben, hogy egy egyszerű etikai érvelésben legalább háromszor csúsztattok. Undorodtok valamitől, egy lépés múlva dogmában kimondjátok, hogy ez Isten elleni bűn jele, még egy lépés múlva, hogy ergo ez büntetendő tény és ismét egy lépés múlva azt, hogy a bűnösnek semmi keresnivalója a társadalomban, mert megfertőzi azt. Amikor az egyetlen dolog, ami történik az az, hogy a tartós undor szembenézni ösztönöz önmagunkkal, hogy miért is zavar ez meg az.

Nem véletlen, hogy hozzátok hasonló jobboldali vallási fanatikusok találták ki annó azt, hogy ha valakinek valamilyen undorító betegsége van, az az Isten büntetése azért, mert vagy ő vagy a szülei bűnt követtek el. A mögöttes logika ugyanaz: az undor egy belénk épített detektor, ami a bűnt ismeri fel.

Ebből a szempontból megértem én azt is, hogy az igazságszolgáltatás miért int gudbájt a jogállamiságnak. Azért, mert a bűn meghatározása többé már nem az illető konkrét tette, hanem a másoknak vele kapcsolatos undora.

De jegyezzétek meg, hogy undora nem csak egy fideszesnek lehet, hanem mindenki másnak, veletek szemben is, és legtöbben mégsem tekintik az undort elegendőnek ahhoz, hogy ítélkezzenek.

Halom dísz-PhD-s majom, csillogó philosophus doctor, azt sem tudja, hogy mikor csúsztatás egy érv :)) Már nem is undorodom tőletek, hasamat fogom a röhögéstől, hogy ezek után még mindig színpadon akartok maradni. Hajrá!

Read more »

RIP Christopher Hitchens

Londoni éveim alatt ismerkedtem meg a vitriolos, szókimondó stílusával mindenütt feltűnő Hitchenssel. Eleinte nagyon zavart, de az a két perc hamar eltelt. Ahányszor megszólalt, annyiszor gondolkodtatott el, annyiszor indított el bennem lavinát mindaz, amit mondott.

Először is mint ateistát, mindent és mindenkit letaroló polemikust ismertem meg, csak később tudatosodott bennem, hogy egy komoly karriert befutott újságíróról van szó, aki sosem fogta magát vissza, ha valahol igazságtalansággal találkozott, elmondta azt, amit más félt kimondani és olyan tényekre hívta fel a világ figyelmét, mely dolgok mindaddig csak kevesekben tudatosodtak. Filozófiatanáraim mellett ő is gondolkodni tanított.

Az egyik dolog, amit rendre elismételt az volt, hogy a legfőbb rossz ami a világon és a világgal történhet az a szervezett vallás, mert ez a gyűlölet legfőbb forrása. Embereket nevel arra, hogy puszta létüknél fogva rosszak. Bűntudatukon és elfojtott szexualitásukon keresztül manipulálja a tömegeket, hogy e tudatuk, frusztrációjuk méginkább növekedjen és eme eltorzított emberi érzéken keresztül akármire képesek legyenek vallásuk nevében.

Nos, eme gyakran említett érvével nem értek egyet. Mert hisz nem vak követője vagyok, hanem megfogadtam tanácsát és gondolkodom. Nem mintha távol állna az igazságtól, hanem azért, mert szerintem nem ment elég mélyre. Talán, mivel nem filozófus volt, hanem újságíró, ezt el is lehet nézni neki, még ha jelenleg a Twitteren keresztények és muszlimok fenyegetik is halálnak halálával az életműve és halála előtt tisztelgő, #GodIsNotGreat hash köré gyűlő tweetelőket, ami miatt a Twitter le is vette a trendek közül eme hasht. Egyszer hasonló téma miatt említette Hitch: sosem hallotok olyanról, hogy mi, ateisták halálosan megfenyegettünk volna valakit, csak azért mert keresztény...

Vele való nézeteltérésem oka egyszerű. Én nem azt tartom, hogy a szervezett vallás minden gonosz gyökere. Két okból. Ezek közül egyik sem arra céloz, hogy ilyent kijelenteni átkos istentelenség és káromlás. Más okaim vannak.

Az első ok: a "gonoszság" erkölcsi, etikai kategória. Mint olyan, az egyén gondolkodásától, döntéseitől függ. Az egyéni döntésekre külső körülmény lehet ugyan kihatással, viszont sosem determinálja azt. Ha ezt állítanánk, egyenértékű volna azzal, mintha feloldanánk mindenkit az erkölcsi felelősség terhe alól, áttolva a hibát egy többé-kevésbé megszemélyesített jelenségre. Az csak a dolog pikantériája, hogy az említett jelenség emberekből, gondolkodásmintákból, mémekből, mozgalmakból, hagyományokból és társadalmi nyomásból tevődik össze, mely elemeknek mind meghatározható és fontos az emberi összetevője. Ezért, habár külső tényezők erősíthetik vagy gyöngíthetik, de a "gonoszság" okát az egyén rendelkezésére álló és az ő döntési hatáskörében rejlő jelenségben, tényezőben kell keresnünk. 

Második ok: éppen ezért arra szorulunk, hogy a probléma gyökerét mélyebben keressük. Erre ki is tértem másik blogomon, melynek legutóbbi, majd négy hónapja megírt szövege így szól:

Egy embert addig fenyeget a valóságtól való elrugaszkodás veszélye, amíg azt tartja, hogy a szubsztanciák önmagukban létező és nem elmefüggő dolgok. “De hát ez így SZÉP”, “így HELYES”, “így JÓ”, mindaddig azt fogjuk hinni, hogy ez így van, amíg észre nem vesszük, rá nem jövünk, hogy nem létezik a “SZÉP”, a “HELYES”, a “JÓ” önmagában. Nem lebeg valahol láthatatlanul a levegőben vagy valami még láthatatlanabb halmaz kellős közepén csak arra várva, hogy valamire rácsatlakozhasson és onnantól fogva amaz “SZÉP” és “JÓ” lesz. Az egy dolog, hogy valamit szépnek, jónak, helyesnek érzékelünk, tartunk, ítélünk, de ez a mi szubjektív értékítéletünk. Amennyiben ezt elfelejtjük, a szubsztanciákat önmagukban létező, objektív lényeknek tekintjük és hajlamosak leszünk saját szubjektív látásmódunkat rákényszeríteni másokra. Mert az “így JÓ”, “így “HELYES”, “így SZÉP”. Viszont, amennyiben ráébredünk arra, hogy mindezek csupán az elménk szüleményei, szabaddá válhatunk tőlük és másokat is szabadon hagyunk.

Véleményem szerint ez áll a rombolás középpontjában. Ha az ember nem tekintené az említett dolgokat, mint "Jó", "Rossz", "Illő", "Üdvös", "Kárhozatos" önmagukban létező dolgoknak, akkor egy csöpp erőfeszítést sem tenne annak érdekében, hogy erről másokat meggyőzzön. Viszont mindaddig, amíg ebben a hitben él, feljogosítva fogja magát érezni arra, hogy a "magasabb igazság" nevében mindenfélét elkövessen, valamint az általa szubjektíven hitt dolgokat mint objektív valóság tanítsa gyerekeinek és mások gyerekeinek. Ez már a dolog természeténél fogva kognitív disszonanciát okoz, hiszen adott emberpalánta azzal fog felnőni, hogy saját szubjektív érzéseinek nincs létjogosultsága az "örök, objektíven létező irányelvek és meghatározásokkal" szemben. Ez frusztrációhoz és elfojtásokhoz vezet. Mindez azért, mert valaki, aki rá nagyobb hatással volt, elmulasztotta felismerni a különbséget saját szubjektív ízlése és az objektíven létező dolgok között.

Nagy igazságot mondott az, aki legelőször megfogalmazta, hogy a pokolra vezető út jószándékkal van kikövezve. Mert hiszen saját kritériumuk szerint sosem gonoszságból követik el e hibát és ebből kifolyólagos atrocitásaikat az emberek. A "jószándékot" önmagában-létező entitásként kezelő hominid pokolra vezető utat kövez ki leges-legelsősorban önmaga számára, másodsorban egy segítő kezet  nyújt ebben a környezete irányába is. Lassan csökkenni fog, majd idővel teljesen megszűnik a kritikus gondolkozása - ez kimutatható -, brutálisan lecsökken a vallások szerint "lelkiismeretnek" nevezett képessége és ez már egyenes út arra a szintre, amit maga a vallásos szóhasználat nevez "gonosznak". Természetesen azzal a kitétellel, hogy ugyanezen emberek fogják eldönteni, mi lesz a "Jó" és mi lesz a "Gonosz", újonnan torzult ítélőképességük birtokában, vagy épp annak hiányában.

Így eshet meg például a Hitchens által is többször felemlített eset, hogy a szegényekért való jótékonykodás azzal társul, hogy megvonjuk tőlük és megtiltjuk nekik pont azt a tényezőt, amely nekik igazán segíteni tudna. Hogy pontosan kire célzott, most nem fogom megemlíteni, egy cikkben két "szent" túl sok lenne. Az ideológiai alapú jótékonykodás, vagy mások életébe való ideológiai alapú beleszólás ilyenkor jelentkezik és kúrja el rendszerint a helyzetet.

Ahogy mondád, Hitch, Rot In Peace!

Tisztellek.

Read more »

Ad hoc MSC műhelymunka

Bevezető, előzmények: Attila felrakta a facebookra, intézkedni kezdett. Hogy mit is intézett? Hát kihívást.

Alapanyag: RSA Animate filmecske az Empatikus Civilizációról.



Attila kérdése: HELP! Akkor hogyan is van ezzel az Ádámos sztorival???

Villámválasz:
Eredeti tények:
(1) minden ma létező emberben van egy bizonyos genetikai anyag, ami egyetlenegy nőre vezethető vissza (Mitokondriális Éva néni)
(2) minden ma létező emberben van egy bizonyos genetikai anyag, ami egyetlenegy férfira vezethető vissza (Ádám bátyó)
Következtetés:
(3) "the Bible got this one right" (a bibila ezt az egyet telibe találta), vagyis volt egy Ádám és volt egy Éva (most hogy így hívták-e őket az nem lényeg), akiktől az egész emberiség származik.

Elemzés:
Vizsgáljuk csak meg, hogy az (1) és (2) -ből szükségképpen következik-e a (3).
Nem, mert: ehhez a szükségességhez a fenti állítások a következőképpen kellene kinézzenek:

(1) minden ma létező emberben van egy bizonyos genetikai anyag, ami egyetlenegy nőre vezethető vissza (Mitokondriális Éva néni)

(2) minden ma létező emberben van egy bizonyos genetikai anyag, ami egyetlenegy férfira vezethető vissza (Ádám bátyó)

(2b) Ezen a két genetikai anyagon kívül más származású gének a jelen élő emberek genetikai anyagában nincsenek.

Az (1) és (2) csak azt állítja, hogy volt 1 nő és 1 férfi (azt nem állítja, hogy "házasok" voltak) akiknek olyan génjeik voltak, hogy az abban a korszakban létező n* vérvonalból csak az tudott a mai napig fennmaradni, amelyikhez valamilyen módon (mint dirrekt nemzők, indirrekt felmenők) bizonyos mértékben hozzájárultak. 

Ide illene egy ábrát is rakni ugyebár, rövid szünet, amíg megrajzolom, de ti ezt nem érzékelitek, mert úgyis csak a legvégén rakom ki a bejegyzést:

1. ábra: szép színes

Nos, eggyel megvagyunk.

További dolgok:

A tükör neuronok: kérem szépen, erre épül az elmék kommunikációja. Innen tudjuk, hogy amikor a másik fájdalmat jelez, akkor nem lekvároskenyérről van szó és vice versa. Közös alapot ad egy közös létre. Biztos voltak olyanok is, akiknek ez nem volt, kihaltak hamar, mert ahelyett, hogy kaját kértek volna, mindenféle filozófiai disszertációkat kezdtek írni, de az a kardfogút nem hatotta meg, s kihaltak.

Etikai megfontolás:

Teljes mértékben egyetértek. Nincs miért mesterséges etikákat kidolgozni, max szabályrendszert alkotok, de semmiképp sem "attól" lesznek jók az emberek. Ez az empátia majdnem mindenkiben benne van, akiben nincs hamar életképtelenné válik és kipusztul. Akkor miért léteznek mégis gyilkosok meg vademberek? Bennük nincsenek tükör-neuronok? 1. nincsenek s  kipusztulnak 2. van, de megtanulták nem tudatosítani, ami elég trükkös és eleve más kórokat is feltételez, tudathasadásos pszichopata és patkó lesz belőlük.

Spiritualitás: 

Ismét a voluntarista (akarattal szabályt követő) és a misztikus (annak felfedezése, ami mindegyikünkben benne van) irányzatok közötti különbség, de erről beszéltem bővebben régebb, itt a blogon, elő lehet keresni:)

Dióhéjban, leegyszerűsítve ennyi.

Read more »

Sam Harris: Science can answer moral questions

Read more »

Elvek, smelvek

Régen hinni tudtam abban, hogy az ember elvek mentén tud élni. Mi több, önmagamat sok évig úgy formáltam, hogy olyan elveknek is megfeleljek, amelyeket senki sem várhat el tőlem józanul. Pl: „ne táncolj, mert az ellenkezik az emberi mélósággal”, „ne nevess, ne mosolyogj, minden pillanatban kontrollálnod kell az érzéseidet”, vagy „mindig a másik embert helyezd előtérbe”...

Később, többnyire saját bőrömön megtanultam, hogy azok, akik „elvek” szerint élnek, csupán ugyanolyan ösztönösen meghozott döntéseikre keresnek igazolást az „elvek” címszó alatt, vagy rosszabb esetben önmagukat büntetik valami miatt...

Keresztény kultúrkörben mindkettőre bőven láttam példát.

Az első típus önismeretileg nem jutott el arra a szintre, hogy legalább önmaga előtt belássa, hogy önnön szükségletei irányítják tetteit és nem más – és mivel keresztény kultúrkörben nevelkedett, feltűnés nélkül tudja igényeit úgy bemutatni, mint egy „magasabb elv” megnyilvánulásait, legtöbbször éppen emiatt mások irányába is elvárásként is fogalmazva meg azokat. Így lehet a „Szeretem azt látni, hogy ti is kiszámíthatóan így meg így cselekedtek, mert személyes szinten elbizonytalanít, sőt pánikba taszít amikor nem tudom kontrollálni a környezetemet”-ből az, hogy „Tudom, hogy nektek is nehéz, de értsétek meg, nem én akarom, hanem ez az Elv!”.

Ezekből az esetekből messziről rikít a személyes felelősség elkerülése. A személyes felelősség kerülése olyan esetekben, amikor a személyes döntésnek helye és lehetősége van, egy olyan skizofrén helyzethez vezet minket, melynek során aktívan igyekszünk „felnőttek” lenni, viszont nem vesszük észre, hogy éppen a felelősség elkerülésével tartjuk önmagunkat a gyerekkorban. Elvárjuk, hogy felnőttként kezeljenek, ugyanakkor kihasználjuk ha úgy tesznek és végrehajtjuk gyerekcsínjeinket...

A második típus az, aki önmagát bünteti.

Sok esetben igenis meghozza a felnőtt döntést. Igenis vállalja a felelősséget azért, amibe belevág. A probléma éppen ez, túl sok felelősséget vesz magára. Azt is, ami nem odavaló. Míg az önigazolók első típusa a felelősségtől menekül, ebben az esetben a másik véglettel van dolgunk. Az illető hibáztatni fogja magát azokért az esetekért, amikor kusza agresszív gondolata véletlenül egybeesett valakinek balesetével, halálával, és ezért megesik, hogy élete végéig ez a bűntudat motiválja. No meg azért is, ami nem az ő döntése volt, hanem másé, mert talán valaki, valamikor, szintén bűntudatból motiválva azt mondta neki, hogy „Fiam, küldetésed van ezekhez az emberekhez. Ehhez a családhoz. Ehhez a nemzethez. Ehhez a világhoz”. Így lesz az erdőben magányosan kidőlő fából, a Szaharában homokviharban elpusztult karavánból, egy alkoholistává vállt szomszédból „az, aki rámbizatott, akinek veszte az én kudarcom”. Ilyenkor egy alap bűntudatból fakadó túlzott felelősségvállalás eredménye egy garantált kudarcélmény lesz, ami tovább fűszerezi a bűntudatot, hogy az ördögi kör mindörökkön örökké fennmaradhasson...

Az első halyzettel szembesülni fájdalmas. Senkinek sem tetszik egyszerre felelősséget vállalni azért, amit mindeddig büntetlenül másra kenhettün. No nem konkrét személyre – habár sokszor megeshet – hanem egy anyagtalan elvre, ami nem attól anyagtalan, hogy a fizikai világon kívül létezik, hanem attól, hogy kitaláció, hogy semmi köze ahhoz, vagy a valósághoz.

A második helyzettel szembesülni roppant kínos. Ugyanis fel kell vállalni azt, hogy rengeteg energiát fölöslegesen dobtunk ki. Komoly mennyiségű idő és erőfeszítés befektetéséről kell minden bátorságunkat összeszedve kijelentenünk, hogy szélmalomharc vol. Hogy hülyét csináltunk magunkból. Hogy a világon senkit, s azon kívül még annyit sem érdekel, hogy épp most milyen áldozatot hozunk meg. Áldozatom önsanyargatássá változik, ennek beismerése kínos és kevesen engedhetik meg maguknak.

Nos, ez lenne minden?

Nagy erőfeszítések árán végre sikerül elvek szerint élnünk és akkor jön ez az Alkonyzónás Attila és azt mondja, hogy vagy menekülök a felelősségvállalás elől, mindent az „elvre” kenve, vagy hülyét csinálok magamból a túlzott felelősségvállalásommal?

Hát... kb erről volna szó, gyerekek.

***

Egy régi sztori szerint egy üzletember felkereste a Mestert, hogy adjon tanácsot neki, hogyan érheti el a megvilágosodást. A Mester azt tanácsolta neki, hogy amikor elkezd esni az eső, menjen ki a szabadba, tárja szét kezeit és nézzen fel az égre. Az illető így is tett. Következő találkozásukkor a Mester megkérdezte:

-Nos, hogyan érezted magad a gyakorlat közben?

-Bevallom, egész hülyén...  - válaszolta amaz.

-Akkor – mondta a Mester – legelső lépésnek ez éppen tökéletes :)

Read more »

Prime Directive

Egy kis etika, így a két ünnep között.

A Star Trek világában az Elsődleges Irányelv megtiltja Picardnak, hogy beleavatkozzon egy civilizáció életvitelébe, hogy rákényszerítsen egy életrendet, ha azok nem kérik azt kifejezetten.

A Star Trek TNG sorozat első évadában (ep.8, Justice) Wesley Crushert halálra ítélik egy bolygón, mert fűre lépett. Picard nem avatkozhat be az elítélő kultúrába. Nos, let me be the Devil's Advocate, ebben a helyzetben, ha a kimentés mellett döntene, nem Picard avatkozna bele egy másik kultúra értékrendjébe, hanem azok avatkoznának bele az övébe. Ha az erdőben egy vaddisznó csörtet felém és nálam puska van, lelövöm. Ugyanakkor nem akarok a vaddisznóra ráerőltetni egy olyan kultúrát, amire nincs megérve, nem rakok eléje tányért és ezüstkést meg villát... Nem akarom ráerőltetni, hogy támadás előtt szándékát lefaxolja nekem. 

Röviden, szükséges megkülönböztetni a mások életébe való beleavatkozást a mások által átlépett határvonaltól. 

Az epizód végét még nem láttam, azért vontam le egy következtetést még azelőtt. 

Szórakozom.

Magamban.

Picard megoldása: "There cannot be justice as long as laws are absolute" (Nem lehet igazság mindaddig, amig a törtvények általánosak és örökérvényűek). "Even Life itself is an exercise in exceptions" (Az Élet önmaga is egy gyakorlat a kivételes helyzetekre).
Riker hozzáteszi: "When has justice been as simple as a rule-book?" (Mikor volt az igazság egyszerű, mint egy szabálykönyv?)

Költői, de lehetett volna még bontani a témán. Kár, hogy szorította őket az idő...

Read more »

See things not as they are but as they might be

Egy nagyon fáradt embert látok. Egy nap alatt legalább egy tucat interjút adott az eseményről, látszik az arcán, hogy jól jönne már a megérdemelt pihenés. Hogy projektálok? Lehet. Nem tagadom, hogy fáradt vagyok, kimerült. Ahol beismerés van és nincs tagadás, ott nincs szükség projekcióra.

Majd írok egy kicsit az esemény filozófiájáról is, meg az érvekről, ellenérvekről. Ahogy a vizsgák engedik.

U.I.: amikor két éve említettem Craig Ventert, elzárkóztam a munkája elismerése elől. Most nem teszem. Nem azért, mert ez nagyobb eredmény és ezzel "megvásárolt", hanem mert a két év alatt sokat változtam. Örülök az eredménynek és talán még a kóddal is megpróbálkozom;)

Read more »

Beígért sorozat #8: És mégegyszer az Ubunturól, utoljára

Előző cikkemet továbbfejlesztve született meg ez, lassan a gondolataim is rendeződtek. Sajnos, mivel azidőtájt nagyon időszűkével küszködtem, nem tudtam kommenteket követni, egy pár kommentet előregyártottam, s beszúrtam a cikk végére, hátha valakinek használ... Nem mindenkinek jött be a megoldás, de szerintem totál crazy volt:)) No meg szimbólum szimbólum hátán, másodlagos jelentések áttétes értelmezésbe csomagolva és cifra piros utalással átkötve pántlika gyanánt... Come on!

Refrén: Előző cikkemben tettem fel a kérdést, hogy mi történne, ha a Kapcsolatot, mint alapvető elemet beépítenénk mondjuk a politikai, etikai felfogásunkba. Ezen azóta is sokat gondolkoztam. Észrevettem, hogy ennek így több oldala van, mint előre sejtettem. Ugyanis ahol Kapcsolatról beszélünk, ott az egyén már nem mint statikus létező jelenik meg, mert minden kapcsolat változtat. Ennélfogva figyelembe kell venni azt, hogy milyen változási, fejlődési potenciál rejlik valakiben, amit egy kapcsolat előhoz, vagy éppen bezár. Ekkor vetődött fel a javaslat, hogy az emberi méltóság eléggé individualista definiciója ebben a kontextusban úgy értendő: Tisztelni Való Potenciál.

1. A méltóság szótári meghatározása az, hogy „az a tulajdonság, mely tisztelendővé tesz”. Ez kissé pongyola megfogalmazás, de íme egy precízebb, a Magyar Alkotmánybíróság megfogalmazásában:

„Az emberi méltósághoz való jog azt jelenti, hogy van az egyén autonómiájának, önrendelkezésének egy olyan mindenki más rendelkezése alól kivont magja, amelynél fogva az ember alany marad és nem válik eszközzé vagy tárggyá.” (AB64/1991-es határozat)

E meghatározás hűen követi a Kant-i filozófiát: „Cselekedj úgy, hogy az emberiséget mind saját személyedben, mind mindenki más személyében mindig célnak is, sohasem pusztán eszköznek tekintsd.”

2. Ez így nagyon szép és ígéretes, de valahogy nem vagyok vele megelégedve. Nem azért, mert kötekedhetnékem van Kanntal, azzal nem érnék semmit, ő már nem él, halottakkal vitatkozni meg az állítólagos médiumok kiváltsága, olyant meg itt a blogon nem teszünk. Magával az egész individualista gondolkodással van problémám, amint már kifejtettem, amely ráüti bélyegét az egész társadalomra. Olyan, mint egy billog, amit az ökrökre szokás sütni. Mert annak alapján fogadunk el definiciókat, elméleteket és cselekedeteket. Jelen esetben történetesen a kategorikus imperatívuszt, mert hát Hozsanna Johann Georg fiának...

A konkrét gondom tehát az, hogy semmi utalást nem tesz arra, hogy az ember egy dinamikus lény, csupán arra utal, hogy az ember dönthet „hát én immár kit válasszak, virágom, virágom” módra. Döntéseket viszont egy számítógép is meg tud hozni. Ja, hallom ott a hátulsó sorból, hogy az nem élő... Fair. Akkor meg vegyük az intelligensebb állatokat, bonobo, csimpánz, delfin. Egyes majmok háromszáz szavas szókészlettel alapvető kommunikációra taníthatóak, a csimpánzon már észrevették, hogy elég gyors problémamegoldó képességgel rendelkezik és amennyiben valamit egyedül nem tud elvégezni, hív segítséget és igazságosan megosztja vele a prédát. Egyes majmok az általuk használt nyelvezetben ragokat is használnak a jelentés módosítására és az embert figyelmeztetni tudják konkrét veszélyre. Mindezzel egy négy-öt éves gyerek értelmi szintjéről tesznek bizonyságot. A delfinekről meg csak annyit, hogy valszeg a bolygó második legintelligensebb faja (egyesek szerint nem), önálló nyelvvel és személyiséggel rendelkeznek, mégis delfináriumba zárjuk és mutogatjuk, mint rabszolgákat. „Nem lehet ilyent, kérem”, hallom ott a második sorban, „mindjárt az állatoknak is emberi jogokat és méltóságot kell adni! Ők automatice döntenek, biológiai programáltság az egész.” Ja tényleg? Akkor az emberi döntés meg mire, kérdem én? „Hát, az állatoknak nincs lelkük, nekünk van.” Egyes, leülhet, valami értelmes érvet kérnék! Mindenesetre ennyit  arról, hogy „döntés, autonómia meg önrendelkezés”. Mintha nem mi döntenénk arról, hogy ilyen vagy olyan ürüggyel kinek ismerjük el ezt a jogát... Ha mindenképpen a szabad döntésre építjük a méltóság meghatározását, akkor ezt ki kell terjesztenünk. Bolond ötlet? Lehet, egyelőre így hagyom.

(Refrén)

3. A potenciál azoknak a lehetőségeknek halmazát jelenti, amelyek valamiben vagy valakiben léteznek. Azokban az esetekben, amikor az emberi méltóság sérüléséről beszélünk fogalmazhatunk úgy is, hogy a személyben rejlő lehetőségek korlátozva lettek. Vagyis nem tisztelték a potenciált. Önkényesen korlátozták. Valaki nem válhatott azzá, aki lehetne, mert egy másik személy őt statikus lényként kezelte, akinek csupán képességei vannak, de fejlődési lehetősége nincs. Amennyiben viszont egy embert csupán a meglévő képességekre redukálunk, nagyon is fennáll a veszélye annak, hogy őt eszközként kezeljük. Egy eszköz nem tudja meghaladni önmagát, még akkor sem ha időközben rájövünk, hogy például a csavarhúzóval szöget is lehet beverni. Ettől a csavarhúzó nem lett egy fokkal sem több.

Amikor viszont emberi méltóság tiszteletéről beszélünk, akkor az embert mint dinamikus lényt kezeljük. Vannak álmai, képességei és identitása, de mindez nem egy rögzített valóság, hanem állandó változás folyamatában van. Az élet változás, ezért az egyénben rejlő potenciál elismerése és tisztelete annak felismerése, hogy a személy egy növekedésben lévő lény. Ez pedig nem más, mint magának az életnek elismerése és tisztelete.

4. Az egyén növekedése mindig csak valamivel kapcsolatban történhet. Semmi és senki nem tudja önmagát önmagától meghaladni. Ezért az emberi méltóságnak individualista definiciója kudarcra van ítélve, sőt, mi több, ha még nem is lenne, akkor meg visszaélésekhez vezethet.

Ui:

Mivel az elkövetkező napokban sok időm nem lesz a kommentekre reflektálni, gondoltam előre legyártok pár választ néhány előrelátható kérdésre. Legyen ez amolyan FAQ. (Ennyivel is könnyebb lessz a dolgom, majd ha aktívan is belekapcsolódok a folyamatba)

bonne 2010.02.02 16:32:56

@xyz: „de hát Kant szerint az ember társas lény...”

Csak részben, igazából „társtalan társas lény”. Kényszerpályás csatlakozású individuum. Szingularitás, melyen erőszakot követtek el.

bonne 2010.02.02 16:35:12

@zyx: „Talán azt akarod mondani, hogy az állatok is emberek? Mindez olyan zavaros! Ugyanolyan emberi méltóságuk volna, mint nekünk?”

Nem, kedves, az állatok továbbra is állatok. A csimpánz csimpánz, a delfin delfin marad. Ha a méltóságot a döntési képességtől tennénk függővé, akkor igen. Fennállna az, amit te mondasz (hogy az állatoknak is emberi méltóságuk lenne), ha netalántán kiderülne, hogy nem egyedüliek vagyunk az intelligencia terén a bolygón, csak egy inteligenciaspekrum egyik végén (ami egyre inkább valószínübb).

Ami meg a méltóságukat illeti, az a bennük rejlő potenciál függvénye. Egy székben kevesebb lehetőség rejlik, mint egy kutyában, a csimpánzban több, az emberben még több (eddig legalábbis ez a sorrend tűnik valószínünek). Ha akarod tehát, beszélhetsz a méltóság különböző fokairól, ahogyan egy előlényben rejlő lehetőségnek is különböző fokai vannak.

bonne 2010.02.02. 16:45:02

@yxz: „én eddig azt hittem, hogy csak az embernek van méltósága, de zxy-nak azt mondtad, hogy a lovamnak is... ebbe belegondolni is rossz! Épp most akartam szalámit tölteni belőle, talán még kóstolót is küldtem volna...”

Ha szó szerint nem is említettem a lovad, észrevételed jogos, kedves yxz. Bizonyos méltósággal minden élőlény rendelkezik, nekünk megadatott az, hogy ezen filózni tudjunk. Amit mondani akartam, az az, hogy az Életben rejlő potenciál tisztelete felelősségteljesebb magatartásra hív meg minket. Amúgy meg az Avatarban láthatsz példát olyan állatölésre (étkezési célból), amely tiszteli az állat méltóságát. Biztos láttad. Már nem azért mondom, mert javasolnám, vagy ilyesmi, csupán egy mérlegelendő szempont.

Üdvözlöm a kedves pacit!

Read more »

Beígért sorozat #7: Az Ubuntu filozófiája

Néhány lehúzó vélemény érte ezt a cikket, viszont nálam egy fontos lépést jelentett, egyre inkább kezdett letisztázódni egy konkrét etikai irányzat, amellyel szivesen foglalkoznék. Gondolkozni kezdtem azon, hogy milyen összefüggés van individualista és kommunitariánus filozófiák között. Persze a "nagyok" ezzel már régóta foglalkoznak, csak hát nagy szó volt, hogy végre kezdek kapisgálni valamit, annyira, hogy jobban érdekelni kezdjen a dolog. Ez is olyan, mint amikor itthon vacsorát készítek, és mivel nem vagyok szakács, a többieken kisérletezek, hogy következőkor mit érdemes készíteni és hogyan.

Van egy frappáns és többnyire lefordíthatatlan kifejezés, amit mi magyarok oly találóan tudunk használni annak a kifejezésére, hogy egy bizonyos axiómarendszerből lehetetlenség tetszőleges eredményre jutni. Úgy hangzik, hogy „fából vaskarika” (egyesek tanult kollégáink közül elmosolyodnak, hogy ezt „Gödel nemteljességi tétele” néven ismerik). Tökéletesen leírja azokat a helyzeteket, amikor valami el szeretnénk érni, vagy egy válaszra rátalálni, de már az első lépés más irányba visz minket. Vagy pedig meghatározhatatlan, hogy merre visz. Most konkrétan arról a kihívásról beszélek, amellyel akkor találjuk szembe magunkat, ha individualista filozófiából szeretnénk olyan etikát, vallást, politikai elképzelést kidolgozni, mely végcélja emberek harmonikus együttélése.

„Egyedül voltál, amikor megszülettél, egyedül leszel, amikor meghalsz!”

Az ember, mint sziget csak nagy logikai tótágasok árán határozható meg mint egy társadalom, család vagy közösség tagja. Ugyanis etikai szinten meg kell akkor magyarázni, hogy mi motiválja a Személyt, aki ebben a felfogásban a társadalom alapvető „atomja”, hogy kapcsolatba lépjen másokkal és ezekben a kapcsolatokban mint jótékony, építő elem lehessen jelen, és ha a motiváció jelen is van, egyáltalán hogyan is lehetséges mindez. Politikai elméletek szintjén meg kell magyarázni azt, hogy mi hozta össze a különálló embereket társadalmi struktúrákba – innen erednek a kezdeti szociális kontraktus elméletek – majd azt, hogy hogyan lesz értelmezhető a társadalom, mint Egyének összege. A vallás szintjén pedig az a kihívás, hogy hogyan fog ez az Egyén beleilleszkedni egy felsőbb tervbe, hogyan éri majd el magasabb rendeltetését.

Mindháromra ékes magyarsággal kijelenthető: fából vaskarika!

Ugyanis Egyének halmazából sosem lesz közösség, társadalom. Egy közösség vagy társadalom mindig több, mint részeinek összege. Egy házasság sem csupán egy nő + egy férfi, mert akkor minden ilyen felállásban házasságról kellene beszéljünk, márpedig nem tesszük. Egy gyerek sem születik úgy, hogy az apja és az anyja matematikailag összeadódnak, majd ez az összeg lesz a gyerek. Ha ez így lenne, akkor eddig már mind kipusztultunk volna. Hadd emlegessem fel a termodinamika második törvényét: egy (zárt) rendszeren belül az entrópia, a rendezetlenség az idő haladtával egyenes arányban növekszik, és ez minden rendszerre érvényes, még az emberre is. Ha az ember zárt rendszer volna, akkor lehetetlen lenne a növekedése, lehetetlen lenne a fejlődése és a másokkal való kapcsolata is. Az embert lehetetlen szigetként meghatározni, sosem volt és sosem lesz az. Tegyünk egy kísérletet gondolatban, hogy ezt továbbgondoljuk.

Ha az embert nem különálló Egyénként határozzuk meg, hanem inkább kapcsolatain keresztül, akkor az afrikai eredetű filozófia, az Ubuntu útjára lépünk. Az „Ubuntu” szó szerint azt jelenti, hogy „az vagyok, akinek kapcsolataim meghatároznak”, vagy „Aki vagyok, mások által lettem”. Ez minden, csak nem egy individualista felfogás. Az embert nem egy szigetszerű Egyénként, hanem egy kiterjedt kapcsolatrendszer részeként határozza meg, ami nélkül, önmagában nem értelmezhető. Ahogyan az a kérdés sem, hogy hogyan kapcsolódik az Egyén a többiekhez, mert Egyén – kapcsolódás nélkül – nem létezhet. Az embert már a teremtéskor egy kép, egy reláció határozza meg, „teremtsünk embert saját képünkre és hasonlatosságunkra” – és Isten sem individuumként határozza meg magát.

A gyerek, amikor kifejlődik anyja méhében, szimbiózisban van vele. Nem képez zárt rendszert, ez teszi lehetővé, hogy kialakulhasson. Élete további szakaszaiban fokozatosan fogja őt meghatározni minden, amivel kapcsolatba kerül. Minden kapcsolat visszavonhatatlan nyomot hagy benne, mindenki, akivel élete során találkozik élete részévé válik, benne fognak élni.

Itten már nem kell azzal kínlódnunk, amit individualista filozófiáink kihívásként értelmeznek, mert már nem az Egyénnel foglalkozunk, mint a kapcsolatok, közösség és társadalom alapeleme, hanem ez az alapvető elem, ez az atom maga a Kapcsolat. Ennél kevesebb nem értelmezhető – matematikai kifejezéssel élve – a Homo Sapiens Sapiens halmazon. Annak a kérdésnek, hogy hogyan létezhet kapcsolat kapcsolódó felek nélkül csak akkor volna értelme, ha léteznének zárt rendszerek. Olyan rendszerekről viszont definició szerint nem tudhatunk, mert ha tudnánk, már nem volnának zártak. Egymásról viszont tudunk...

Az, hogy mindez milyen következményekkel jár etikai felfogásunkra, politikai elméleteinkre és vallási életünkre, azt mindenkinek a szabad belátására bízom.

Csak még annyit teszek hozá, hogy sosem végződtünk, végződünk vagy fogunk végződni a saját bőrünk felületénél;)

Read more »

Nocsak, mire nem jó egy kis mágneses impulzus

Oké, erre a cikkre (link alább) már rég vártam, muszáj ezt leírjam, kiver majd pár biztosítékot :D

Az emberek az erkölcsi ítéleteiket két szempont szerint hozzák meg: mi volt az elkövető szándéka és mi lett tett következménye. E két szempont figyelembevételével különféle erkölcsi ítéleteket hoznak meg, amelyek nagyobb súllyal alkalmazzák a szándékra való figyelést. Ha az eredeti szándék ártó volt, ítéletet von maga után, amit enyhíthet az a körülmény, hogy nem lett semmilyen negatív következménye, de nem szüntet meg.

Legalábbis eddig nem. Ugyanis rájöttek, hogy ha mágneses impulzust közvetítenek az agykéreg azon részébe, amely mások szándékát bírálja (a jobboldali temporális és parietális lebenyek találkozásánál, a képen TPj), egy pillanat alatt ártalmatlanná tudják tenni azt. Így a kísérleti alanyok hirtelen megváltoztatják az erkölcsi ítéletüket és azt kizárólag a cselekedet következményeként értékelik, az elkövető szándékát teljesen mellőzve, akármi is volt az.

Alább a hanganyag.

Read more »