RIP Christopher Hitchens

Londoni éveim alatt ismerkedtem meg a vitriolos, szókimondó stílusával mindenütt feltűnő Hitchenssel. Eleinte nagyon zavart, de az a két perc hamar eltelt. Ahányszor megszólalt, annyiszor gondolkodtatott el, annyiszor indított el bennem lavinát mindaz, amit mondott.

Először is mint ateistát, mindent és mindenkit letaroló polemikust ismertem meg, csak később tudatosodott bennem, hogy egy komoly karriert befutott újságíróról van szó, aki sosem fogta magát vissza, ha valahol igazságtalansággal találkozott, elmondta azt, amit más félt kimondani és olyan tényekre hívta fel a világ figyelmét, mely dolgok mindaddig csak kevesekben tudatosodtak. Filozófiatanáraim mellett ő is gondolkodni tanított.

Az egyik dolog, amit rendre elismételt az volt, hogy a legfőbb rossz ami a világon és a világgal történhet az a szervezett vallás, mert ez a gyűlölet legfőbb forrása. Embereket nevel arra, hogy puszta létüknél fogva rosszak. Bűntudatukon és elfojtott szexualitásukon keresztül manipulálja a tömegeket, hogy e tudatuk, frusztrációjuk méginkább növekedjen és eme eltorzított emberi érzéken keresztül akármire képesek legyenek vallásuk nevében.

Nos, eme gyakran említett érvével nem értek egyet. Mert hisz nem vak követője vagyok, hanem megfogadtam tanácsát és gondolkodom. Nem mintha távol állna az igazságtól, hanem azért, mert szerintem nem ment elég mélyre. Talán, mivel nem filozófus volt, hanem újságíró, ezt el is lehet nézni neki, még ha jelenleg a Twitteren keresztények és muszlimok fenyegetik is halálnak halálával az életműve és halála előtt tisztelgő, #GodIsNotGreat hash köré gyűlő tweetelőket, ami miatt a Twitter le is vette a trendek közül eme hasht. Egyszer hasonló téma miatt említette Hitch: sosem hallotok olyanról, hogy mi, ateisták halálosan megfenyegettünk volna valakit, csak azért mert keresztény...

Vele való nézeteltérésem oka egyszerű. Én nem azt tartom, hogy a szervezett vallás minden gonosz gyökere. Két okból. Ezek közül egyik sem arra céloz, hogy ilyent kijelenteni átkos istentelenség és káromlás. Más okaim vannak.

Az első ok: a "gonoszság" erkölcsi, etikai kategória. Mint olyan, az egyén gondolkodásától, döntéseitől függ. Az egyéni döntésekre külső körülmény lehet ugyan kihatással, viszont sosem determinálja azt. Ha ezt állítanánk, egyenértékű volna azzal, mintha feloldanánk mindenkit az erkölcsi felelősség terhe alól, áttolva a hibát egy többé-kevésbé megszemélyesített jelenségre. Az csak a dolog pikantériája, hogy az említett jelenség emberekből, gondolkodásmintákból, mémekből, mozgalmakból, hagyományokból és társadalmi nyomásból tevődik össze, mely elemeknek mind meghatározható és fontos az emberi összetevője. Ezért, habár külső tényezők erősíthetik vagy gyöngíthetik, de a "gonoszság" okát az egyén rendelkezésére álló és az ő döntési hatáskörében rejlő jelenségben, tényezőben kell keresnünk. 

Második ok: éppen ezért arra szorulunk, hogy a probléma gyökerét mélyebben keressük. Erre ki is tértem másik blogomon, melynek legutóbbi, majd négy hónapja megírt szövege így szól:

Egy embert addig fenyeget a valóságtól való elrugaszkodás veszélye, amíg azt tartja, hogy a szubsztanciák önmagukban létező és nem elmefüggő dolgok. “De hát ez így SZÉP”, “így HELYES”, “így JÓ”, mindaddig azt fogjuk hinni, hogy ez így van, amíg észre nem vesszük, rá nem jövünk, hogy nem létezik a “SZÉP”, a “HELYES”, a “JÓ” önmagában. Nem lebeg valahol láthatatlanul a levegőben vagy valami még láthatatlanabb halmaz kellős közepén csak arra várva, hogy valamire rácsatlakozhasson és onnantól fogva amaz “SZÉP” és “JÓ” lesz. Az egy dolog, hogy valamit szépnek, jónak, helyesnek érzékelünk, tartunk, ítélünk, de ez a mi szubjektív értékítéletünk. Amennyiben ezt elfelejtjük, a szubsztanciákat önmagukban létező, objektív lényeknek tekintjük és hajlamosak leszünk saját szubjektív látásmódunkat rákényszeríteni másokra. Mert az “így JÓ”, “így “HELYES”, “így SZÉP”. Viszont, amennyiben ráébredünk arra, hogy mindezek csupán az elménk szüleményei, szabaddá válhatunk tőlük és másokat is szabadon hagyunk.

Véleményem szerint ez áll a rombolás középpontjában. Ha az ember nem tekintené az említett dolgokat, mint "Jó", "Rossz", "Illő", "Üdvös", "Kárhozatos" önmagukban létező dolgoknak, akkor egy csöpp erőfeszítést sem tenne annak érdekében, hogy erről másokat meggyőzzön. Viszont mindaddig, amíg ebben a hitben él, feljogosítva fogja magát érezni arra, hogy a "magasabb igazság" nevében mindenfélét elkövessen, valamint az általa szubjektíven hitt dolgokat mint objektív valóság tanítsa gyerekeinek és mások gyerekeinek. Ez már a dolog természeténél fogva kognitív disszonanciát okoz, hiszen adott emberpalánta azzal fog felnőni, hogy saját szubjektív érzéseinek nincs létjogosultsága az "örök, objektíven létező irányelvek és meghatározásokkal" szemben. Ez frusztrációhoz és elfojtásokhoz vezet. Mindez azért, mert valaki, aki rá nagyobb hatással volt, elmulasztotta felismerni a különbséget saját szubjektív ízlése és az objektíven létező dolgok között.

Nagy igazságot mondott az, aki legelőször megfogalmazta, hogy a pokolra vezető út jószándékkal van kikövezve. Mert hiszen saját kritériumuk szerint sosem gonoszságból követik el e hibát és ebből kifolyólagos atrocitásaikat az emberek. A "jószándékot" önmagában-létező entitásként kezelő hominid pokolra vezető utat kövez ki leges-legelsősorban önmaga számára, másodsorban egy segítő kezet  nyújt ebben a környezete irányába is. Lassan csökkenni fog, majd idővel teljesen megszűnik a kritikus gondolkozása - ez kimutatható -, brutálisan lecsökken a vallások szerint "lelkiismeretnek" nevezett képessége és ez már egyenes út arra a szintre, amit maga a vallásos szóhasználat nevez "gonosznak". Természetesen azzal a kitétellel, hogy ugyanezen emberek fogják eldönteni, mi lesz a "Jó" és mi lesz a "Gonosz", újonnan torzult ítélőképességük birtokában, vagy épp annak hiányában.

Így eshet meg például a Hitchens által is többször felemlített eset, hogy a szegényekért való jótékonykodás azzal társul, hogy megvonjuk tőlük és megtiltjuk nekik pont azt a tényezőt, amely nekik igazán segíteni tudna. Hogy pontosan kire célzott, most nem fogom megemlíteni, egy cikkben két "szent" túl sok lenne. Az ideológiai alapú jótékonykodás, vagy mások életébe való ideológiai alapú beleszólás ilyenkor jelentkezik és kúrja el rendszerint a helyzetet.

Ahogy mondád, Hitch, Rot In Peace!

Tisztellek.

Read more »

Beígért sorozat #1: A Magyarázatok Istenének Élete és Halála

Ígéretemhez híven egy best-of sorozat következik, személyes kedvenceim lesznek itt. Az alábbi cikk egyrészt azért fontos számomra, mert sok mindent elindított: párbeszédeket, átalakulásokat. Aztán meg azért, mert kiderült, merünk megészebben is gondolkozni. Kicsivel több, mint egy éves anyag.

Richard Dawkins és George Coyne SJ beszélgetése alatt elhangzott Coyne részéről, hogy Isten nem a Magyarázatok Istene, és ha Dawkinsnak ez az egyedüli elképzelése arról, ami Isten lehet, akkor nem csodálkozik, hogy annó kikelt magából. Az oxfordi professzor szemét lesütötte forró olajban és belátta: Igen, én a Magyarázatok Istenét kerestem. Mert régebben mindenre, amit nem tudtak megmagyarázni divatos volt ráfogni, hogy ez meg ez azért van, mert Isten így meg úgy akarja. A villám Isten haragja, az eső Isten könnyei, a termés, egészség Isten áldása, az aszály meg betegség, halál Isten büntetése, vagy legjobb esetben is a bűn következménye. A világ különböző jelenségeire Isten volt a magyarázat, ott véget is ért, mert Ő misztérium, feszegetni nem nagyon illik.

Ami egy bizonyos fokig megtartja az embert. Addig a fokig, amíg számára a vallás „tömegvallás”, a vallásgyakorlatok kizárólag tömegsport szinten mennek, itt csak a Magyarázatok Istenének van hely. Mi jól megvagyunk, köszönjük szépen, amíg a Nagyfőnök leosztja mit kell csinálni, mikor mit helyes érezni, gondolni. Meghatározza, hogy milyen gondolatmenetbe mehetünk bele örök kárhozat terhe alatt, olyanba semmiképp, amely mint magyarázat, kiszorítaná őt, a Magyarázatok Istenét. Legfennebb átvedlik a Ki-magyarázatok Istenévé, de akkor sem hagyja magát. Mivel belemegy abba a játékba, amelyhez semmi köze, magyarázhatnékjával olyan, mint egy rosz tudományos elmélet: mindent megmagyaráz, falszifikálhatatlan mint a marxizmus. „Ugye, megmondtam?”

Viszont ahol van tömeg, ott van személy is. Ahol ez a kettő már külön látszik, ott ugyanúgy két út is megjelenik előtte.

Az egyik a tudományos haladás útja. A világ dolgainak és a különböző jelenségeknek a folyamatos tudományos feltárása nyomán egyre kevesebb az a dolog, amire a Magyarázatok Istenét kellene megidézni. A tudomány fejlődésének következtében már megtudtuk, hogy a villám nem harag, a sötétség csak a fény hiánya, a gravitáció nem intelligens gerelyhajítás és a legújabb, gondosan kivitelezett kutatások szerint a babát sem a gólya hozza. Ha lesz türelmünk kivárni, talán, esetleg, még az is kiderülhet, hogy Isten annyira, de annyira nem a Magyarázatok Istene, hogy egyáltalán nem cselekszik, nem vesz részt a világban semmiféle egyéb módon azon kívül, hogy annak létet ad. Nem alkot, nem pusztít, nem sugalmaz, nem jutalmaz, nem büntet. Nem kér és nem ad. Nem betegít meg és nem gyógyít. Minden, amit mi ajándékként, kegyelemként, jótanácsként, egészségként és egyéb esetleges dologként élünk meg, az ingyenes, már létező ajándékának befogadása. Mondom, már ott van. Minden. Nihil novi sub sole, hogy valami bölcset is mondjak, mert a latin ugyebár egy bölcs nyelv, és quidcuid latine dictum, altum videtur! 

A másik út a személyes hit útja. Attól a pillanattól kezdve, hogy ez az istenkép fokozatosan megszűnik a magyarázatokról és elkezd a személyes kapcsolatról szólni az egyének folyamatosan be kell látnia, hogy Isten fokozatosan visszahúzódik. Vagyis, igazából nem csinál Ő semmit, csak az ember porolja le a régi bútort és lám, alatta fényes barna lakk, ez nem az, az meg egy kilincs, az sem az amit keres, és így tovább. Az, amit pár hónapja, éve Istennek tartott, már nem az. Végül pedig elér oda, hogy ha van is Isten, semmihez sem hasonlítható és engedi a világot élni, lenni, lélegezni, evolúcióval, gravitációval, agyműködésével és pszichoanalízisével együtt. Ez egyenes következménye annak, ha valaki visszaviszi az akciósan vásárolt, teszkógazdaságos mindent kimagyarázó gipsz-szobrot oda, ahonnan vette, vagy egyenesen ki az ablakon.

Read more »

Na, most jön a kommentár

Azt hiszem, még a vaknak is nyilvánvaló, hogy egy elitista társadalomban élünk (ja persze, most meg kritizáljuk a társadalmat, hisz jobbak, elitebbek vagyunk...). Ha nem a társadalmi státuszt hajszoljuk, akkor valamiben eliteknek kell lennünk, kiválóaknak, meg kell méressük magunkat, hogy aztán bólogatva elmondhassuk: "Igen, igen, tényleg ebben és ebben jobbak vagyunk, mert "azok" nem annyira jók".

És már el is képzeljük, hogy mások velünk együtt bólogatnak szemlesütve, miszerint "ja, tényleg jobbak, méltó sem vagyok szemébe nézni" vagy éppen "hagyjuk meg neki a tizenöt perc hírnevet...". Nem is tudom, egy saját magára valamit is adó szakács sosem fűszerezi ételeit őrölt hírnévvel, elit-szósszal, nem csupán azért, mert ilyen nincsen, hanem azért is, mert ha volna is, nem az ízéről lenne híres.

Elképzeljük mi, a többség, ki is jelentjük, mint teremtés koronái, hogy "Mi, Isten kegyelméből normális egyedek, meghúzzuk a határt ameddig tartunk, alatta fogyaték, fölötte már csak az angyalok meg a kék ég, és ezennel kijelentjük, hogy ez meg ez a normarendszer ami szerint napjainkat formáljuk és ez az, ami minket boldoggá fog tenni, mindörökkön örökké, Ámen!". 

Hosszú utat tettünk meg addig, hogy azokat, akiket a "fogyatékos" jelzővel illetünk ne mindig újjal való mutogatás és lenézés tárgyaként kezeljük, hanem elfogadjuk a társadalom ha nem is konvencionális (elitista meghatározás szerinti) értelemben vett "hasznos" tagjaiként, de értékesekként mindenképpen. Sokakat a tolerancia és egyenlőség jegyében belevonunk a magunk játszmáiba, egymás ellen úszítjuk szépségversenyekben, hogy továbbra is legyen győztes, legyen vesztes. Hű, de mennyire az az érzésem, hogy az "egyenlőség" eszméje nem azt jelenti, hogy egyenlően értékes, hanem azt, hogy egyenlően versenyezhet, hogy bebizonyítsa, értékesebb!

(Most egy kicsit kiengedem magamból az idealistát.)

Tűkön ülve várom azt a napot, amikor meg merjük tenni, hogy ha civil vezetőinknek nem is, de vallási vezetőinknek szellemileg fogyatékos személyt merünk választani, és odafigyelünk minden szavukra. Komolyan vesszük szándékát, amikor az előre előkészített Nagy Erkölcsi Kódex felolvasási estjén mindenki remegve várja, hogy éppen a tinédzsereket, a rockzenét vagy a melegeket fogja kiátkozni a szent atya, erre ő labdát kér magának és játszani kezd a harmadik sorban ülő ötéves gyerekkel. Jujj de közel lesz akkor mindez a Valósághoz! Vallási vezetőként egy olyan személy, aki attól boldog, hogy rád mosolyoghat, és nem attól, hogy mindent ide-oda igazgat (azok meg oda-ide visszaigazgatják magukat, amig nem néz oda...).

Még vita sem lenne arra vonatkozólag, hogy kijelenthetjük-e, hogy szent. Aki valamikor is időt szánt egy ilyen áldott emberre tudja, érzi, hogy miről beszélek. 

Még egy gondolat, befejezésül. Ha azt gondoljuk, hogy valakit is fogyatékosnak nevezhetünk, akkor a logikai konzisztencia érdekében mindenkit annak kell nevezzünk. Olyan nincs, hogy minden téren tökéletesen funkcionáló, minden tekintetben mintaként szereplő homo  sapiens prototypus. Vannak külön vonások, amiket egyes egyedek birtokolnak, mások nem. Vannak dolgok, emelyek nagyon nehezek az egyiknek, a másiknak meg gyerekjáték. És akkor ahelyett, hogy az egyetlen logikus következtetésre ugornánk, miszerint mindenki fogyatékos valamilyen lényeges tekintetben, csak a többség megtanulja palástolni, elkezdjük összeadni azokat a vonásokat, amik a külön egyedek tulajdonságai és úgy kezeljük őket, mintha volna egy minta-valaki, akinek mindez a tulajdonsága megvan. Innen már csak egy lépés az, hogy meghúzzuk a határt normális és abnormális között. Ez a mi nagy fogyatékunk.

Namármost kérdem én, ki itt az idealista?

(Update: mert ugyebár volt egy cikk korábban és most cross-referencelek, úgy convenience sake)

Read more »

Ne bántsd a szegény bankárt

Az elmúlt két héten főleg az elmúlt napokban, amikor kezembe vettem egy újságot, már tudnivaló volt, hogy ami benne le van írva, az már rég nem aktuális. A világ pénzügyi-gazdasági élete kezdett kiszámíthatatlan lenni, minden roppant gyorsan változott. Aki aktuális hírt akar, annak csak egy választása van: utánanézni az interneten, ahol nem 5-6 órával vannak lemaradva a hírek, hanem csak 15 perccel.  

Ebből a helyzetből kifolyólag szinte elkerülhetetlen az a helyzet, hogy a Tisztelt Újság beszámol egy bombasztikus hírről – szegényeknek még idejük sincsen sajátos értelmezést kölcsönözni a történteknek, olyan gyorsan pörögnek az események – a valóság azonban már lapzárta után egy órával rácáfol a főcímekre. „Az FTSE 100 újra emelkedőben/zuhanóban” típusú cikkek már csak nem is tényszerű leírások, hanem kockázatos előrejelzések csupán, pillanatképek egy háborúból, ami vagy egy robbanást ábrázol, mintha az egész háború robbanás volna, vagy pipázó Churchillt, mintha az elmúlt nap csak dohányfüst lett volna (ami mondjuk nem is olyan rossz hasonlat). Minden terjengős elemzés ezekre a pillanatképekre épül és egy órán belül ki lehet dobni az egészet az ablakon. 

Péntek este a BBC „Newsnight” c. műsorában a fő vendég Nassim Nicholas Taleb volt, „A Fekete Hattyú” c. könyv írója. Az 1987-es tőzsdeválság alatt szerezte meg vagyonát és többek közt megjósolta a mostani válságot is. Könyvének és személyének fő mondanivalója, amit saját weboldalán is (http://www.fooledbyrandomness.com/) megfogalmaz : „Engem az érdekel, hogy hogyan éljünk egy olyan világban, amit nem ismerünk elég jól – más szóval, amíg az emberi gondolkozás általában (főként a felvilágosodás óta) arra összpontosított, hogy hogyan alakítsa a tudást döntéssé, engem az érdekel, hogy hogyan alakítsuk az információ-, értés- és „tudás”-hiányt döntésekké – hogy ne legyünk „pulykák”. Legutóbbi könyvem, A Fekete Hattyú feltérképezte azt, amit nem értünk; a jelenlegi munkám pedig arra összpontosít, hogy hogyan szelídítsük meg az ismeretlent.” A tévéműsorban elmondta, hogy a jelenlegi probléma gyökere az a mentalitás, miszerint „tudjuk, hogy hogyan működnek a dolgok”. Mondja, minden reggel az az első gondolata, hogy nem tudja, hogyan működik ez a világ, és ebben az érthetetlen világban tanul eligazodni.  

Azt láttam az elmúlt napokban, hogy rengetegen (magánszemélyek és kormánytisztviselők egyaránt) szidják a bankárokat és tőzsdebrókereket, mondván, hogy mennyire felelőtlen magatartás ez, ahogyan végzik vagy nem végzik dolgukat. Azt hiszem, az ilyen kitörések részben megalapozottak – de ez annyira nem is tartozik a lényeghez – , részben pedig csak prűd és/vagy képmutató leintések. Ezzel szemben megragadta a figyelmemet amit Taleb mondott, mivel valahogy más volt a megközelítési módja. Nem az erkölcstelenséget, habzsolást szajkózta hanem a mögötte rejlő mentalitást. Az úgynevezett „episztemikus arroganciát”, amikor azt képzeljük magunkról, hogy ismerjük a minket körülvevő valóságot. Ez a mentalitás Taleb szerint attól függetlenül vezet katasztrófához (említi a részeg pilóta esetét), hogy épp milyen szándékkal állunk neki dolgaink végeztének.  

És ez szépen összecseng a csak tájékoztatni vágyó újságírók esetével, akik ugyanúgy, mint a bankárok vagy tőzsdebrókerek, csak a munkájukat végzik – legjobb tudásuk szerint... Hogy miért? Mert nincs olyan, hogy „legjobb tudás”. Tisztában vagyok azzal, hogy ennek, ha elfogadjuk, messzemenő etikai következményei vannak. 

Szellemes és tartalmas. Szimpatikus az illető, azt hiszem utánaolvasok egy kicsit bővebben, miket is ír. Talán egyszer majd én is el tudom mondani, hogy „annyit, de annyit tanultam, de mégis úgy ébredek fel minden reggel, hogy gőzöm sincs, mi és hogyan zajlik ebben a világban”.

Read more »