"A Kereső, a Keresés - egy Keresztmetszet" egy elég szívós cikk volt. Kísérletet tettem ugyanis arra, hogy intellektuális- , érzelmi- és spirituális útunkról egy első szám egyes személybeli leírást tegyek. Szakkörökben ezt fenomenológiának nevezik, és nagyságrendekkel több benne a felismerhetetlen szó és kifejezés, mint e cikkben. Ez számomra egyfajta "proof of concept" volt, hogy igenis lehet csupán
azzal foglalkozni, ami bennünk lezaljik, anélkül, hogy cimkéket raknánk rá. Tudatában vagyok annak, hogy lehet, egyszer ezért megköveznek, de ez itten akkor is különféle spirituális hagyományok közös nevezőjének indult. Volt, aki meglátta ezt, nem is voltak illúzióim, még írás közben is vért izzadtam.Mi ösztönzi az embereket kérdések feltevésére? Mi tesz bennünket kérdezőkké, Keresőkké? Ilyen és hasonló dolgokkal tervezek halálra untatni mindenkit a következő percek folyamán. Habár nem mindenki dolgozik kutatási központokban, ahol olyan dolgokkal foglalkoznak, mint például, hogy hogyan gyógyíthatunk rákot, van-e Higgs bozon, hány csillag van az égen, stb, kérdéseink nekünk, egyszerű embereknek is vannak. Ha gyakran nem is olyan mélyek, mint például az, hogy mi az életünk értelme, miért éppen mivelünk történnek dolgok, mi a Végső Valóság, stb, mindennapi kérdéseink Keresőkké tesznek bennünket. Van aki valaminek az értelmét kutatja, van aki párt keres, vagy azt, hogy egy adott helyzetben helyesen döntött-e, kérdéseinkkel azt az űrt próbáljuk betölteni, ami hiányzik jelenlegi tudásunkban, valami kapaszkodót, valami bizonyosat remélve az élet bizonytalanságában. Következzen tehát a Kereső és a Keresés egy keresztmetszete.
A Kontextus
Kezdjük egy nagy általános kijelentéssel: minden embernek van egy világképe, vannak nézetei, elvei amik alapján dönt és cselekszik. Amíg csak egy nézet létezik, addig bizonytalanságnak helye nincsen. Lehet valakinek az a nézete, hogy a kenyeret egyenesen helyes szelni, a másiknak meg az, hogy ferdén. Mondani szokták, hogy akinek egy karórája van, az ismeri a pontos időt, de akinek öt, az sosem biztos benne. Amíg csak egyetlen ember él egy házban, addig a fogkrém helyes préselése megdönthetetlen axióma, de amint már kettő, ott már kérdések vetődnek fel. Különbségek mutatkoznak különböző etikai rendszerek megnyilvánulásában is: ha száz fölött hajtunk az autóval és az egyik sávban előttünk ötven méterre hirtelen egy kutya tűnik fel, a másikban három, J.S. Mill azt mondaná, hogy menj abba a sávba, amelyben kevesebb kutyát fogsz elütni, Kant azt mondaná, hogy ez szívás, lehetőleg ne üss el egy kutyát sem, ha pedig elkerülhetetlen, akkor öltél, attól függetlenül, hogy csak egyet és nem hármat... Ez csak egy példa volt, nem túl fantáziadús, de kezdetnek megfelel. Jogos tehát a kérdés, hogy most miszerint döntsem el, mi a jó döntés?
Minden gondolkodási rendszer alapfeltevésekre épül. Euklidész mértanja például, ami Plátónak és Szokratésznek magasfokú intellektuális gyönyört okozott alapfeltevésként hordozza magában, hogy egy külső pontról egy egyenesre egyetlen merőleges húzható (ötödik posztulátum), a párhuzamosak nem találkoznak. Ezzel szemben a Bolyai féle geometriában több merőleges is előfordulhat, a párhuzamosak legvégül csak összefuthatnak. Ezért nevezik két személy távolságtartását plátói kapcsolatnak, amivel szemben a Bolyai geometria a megtestesült love story. Mindez csupán azért, mert más-más alapfeltevésre épültek.
A Kérdés
Már Plátónál megtalálhatjuk a kérdések kérdését: egyáltalán hogyan is kereshetünk, kutathatunk olyasvalamit, hogyan kérdezhetünk olyasmire, amiről nincs ismeretünk? Amiről van ismeretünk, azt már nem kutatjuk, hiszen már tudjuk, mi az. A klasszikus megoldás szerint elég, ha feltevéseink vannak dolgokról, kutatásunk, keresésünk során ezeket a feltevéseket teszteljük, és ha helyesnek bizonyulnak, akkor addigi sejtésünk, feltevésünk tudássá lép elő. Voilá, instant megoldás! Van egy kérdés, de ahhoz, hogy a kérdés létezhessen, előbb szükségszerű, hogy létezzen egy sejtés, egy alapfeltevés, ami még nem egészen illik bele az előítéleteink halmazába, de azért rajta vagyunk, hogy úgy legyen.
A Kérdés a látszattal ellentétben nem egy ó-jaj-de-nyitott képződmény, előítéleteink nélkül nem is létezhetne! Ez kész döbbenet! Nem jó hír azoknak, akik szeretik magukról azt hinni, hogy mernek kérdéseket feltenni, viszont jó hír azoknak, akiknek leesik a tantusz. Csak rövid példának hoznám fel, hogy az a kérdés, miszerint „Helyes-e szerdán kávézni?” alapfeltevésként magában hordozza, hogy egyrészt a dolgok vagy helyesek vagy nem, másrészt meg azt, hogy a kávézás, pontosabban a szerdán kávézás egy erkölcsi kategória, továbbá meg azt, hogy minderre valószínüleg van egy megnyugtató válasz is, ami majd megoldja az előző két alapfeltevést. Ilyenkor a probléma csupán az, hogy a Kérdés csak egy bizonyos típusú választ talál elfogadhatónak. Miért? Nem tudni. Egyelőre. Egy biztos: a válasz, amennyiben előkerül vagy valaki legyártja, meg fogja erősíteni a kérdésben rejlő alapfeltevéseket. Ha azt mondom, hogy „Igen, helyes a szerdán kávézás”, akkor ezzel elismerem, hogy a szerdai kávézás egy erkölcsi kategória és ki is jelentem, hogy milyen értékkel bír. Egyes értesülések szerint a kérdések feltevése csupán egy arra tett kísérlet, hogy igazoljuk kezdeti feltételezéseinket, előítéleteinket. Na. Kezdünk bemelegedni, de még van bőven, tehát húzzunk bele, elvtársak!
Rengeteg olyan vitát látok, amelyben egyik süket osztja az észt a másiknak. Van ilyen bőven: van-e lelke az állatnak, helyes-e a melegházasság, ha egy istenben három személy van, akkor kettőben mennyi, stb. Ezekben a vitákban minden lehetséges érv elhangzik, csak az az egyetlen felismerés nem, hogy milyen „hozott anyagból” dolgozunk. Egy ilyen előítélet, egy ilyen „plátói Forma”, amely megtestesíti számunkra az ideális „valamit” – legyen az erkölcsi döntés, geometriai forma vagy elméleti kérdés – és ami felé haladunk szüntelen egy „másik világban”, a „Formák Világában” létezik, ami természetesen csak egy csillogó kifejezés arra, hogy ott van a fejünkben, mint Előítélet, csak nyuszik vagyunk ránézni! Nem egy plátói Forma, egy Végső Igazság, ami foglalkoztat, motivál, hanem csak az a vágy, hogy az előítéleteinket igazolni tudjuk, és akkor minden jó lesz, Isten is úgy viselkedik, ahogy mi akarjuk, ád ő minden szépet és jót – csak őszinte szembenézést nem, ne adj Isten, mert akkor mi lesz?!
És ez a félelem, sőt, mondhatni pánik, teljes mértékben érthető, amint hamarosan meglátjuk.
A Kereső
A Kereső egy Homo Sapiens, legalábbis tegyük fel, hogy annak tartja magát. Mint minden embernek, neki is vannak nézetei dolgokról, mit talál elfogadhatónak, mi az, amit elutasít, mit tart érdekesnek és mi untatja. Ezekhez többnyire makacsul ragaszkodik, kivéve mondjuk akkor, amikor valami oknál fogva ez nem vezeti őt sok jóra és változtatni akar, vagy a körülmények arra kényszerítik. Jellemző rá, mint faja legtöbb egyedére, hogy anélkül, hogy észrevenné, előítéleteit próbálja igazolni minden áron, ha viszont valaki utalna rá, hogy az a bizonyos alapfeltevés nem szükségszerű és lehetne másképp is, bepánikol és átvált defenzívbe. Nem azért, mert rossz ember, nem. Csak azért, mert ember. Az élet alapfeltevései olyan mélyen gyökereznek a Keresőben, hogy minden más ezen a szemüvegen keresztül jelenik meg. Minden erre a vázra épül rá. Ha hozzápiszkálsz az alapfeltevésekhez, magához az emberhez piszkálsz hozzá, ne csodálkozz, ha agresszívan önmagát kezdi védeni. Ezért nem szabad. Viszont hasznos tud lenni:D
A mértani példával élve: változtatni az euklidészi geometrián sokat nem lehet, maximum hozzáadni új meglátásokat, de attól minden marad a régiben. Az egyedüli út „a semmiből egy más új világot” alkotni az alapfeltevések megkérdőjelezése.
A Keresés
Az első lépés tehát a alapfeltevések megkérdőjelezése. Az alapfeltevések adják az egyén identitásának magját, ezért ezek megkérdőjelezése az egyén identitásának megkérdőjelezése. Ilyen alapfeltevés lehet egy életdöntés vagy más fontos döntés helyesként értékelése, önmeghatározó feltevések, helyünk egy kapcsolatban. Kiválthatja például egy túlélt baleset, haláleset, döbbenet, szembesülés titkolt oldalunkkal.
A spirituális úton ez a tisztulás folyamatának felel meg, bánatként jelenik meg és szó szerint lecsupaszítja az egyént.
A következő lépés egy újabb alapfeltevés keresése, rendszerint ez a régiből alakul ki, mint annak tagadása, vagy annak egy új formája. Ez egy új, összefüggő és konzisztensnek megélt rendszer kialakulásához vezet, az egyén szó szerint újraépül. E rendszer elemei lesznek az emlékek, kapcsolatrendszer, világnézet. Ebben a szakaszban mindezzel együtt az illető gyökeresen átalakul.
Mivel mindez gyakorlatilag a semmiből épül fel, ebben a szakaszban, főleg a legelején az egyén nem tapasztalja meg önmagát egészként, szükségszerűen kételyekkel szembesül. Az új összefüggések keresése arra kényszeríti, hogy a világban és életében rengeteg vélt vagy valós módon összefüggő dologra találjon. Mivel a kérdések teljesen áthatják az emlékeket, a kapcsolatrendszert, a tapasztalatokat és a világnézetet, minden új összefüggés, válasz teljesen és szervesen kapcsolódik mindezekhez. Ezért ilyenkor gyakori a „véletlen egybeesések” megtapasztalása, melyeket „jelként”, „iránymutatóként” értelmez, viszont ezeknek objektív szinten nincsen semmilyen jel, vagy iránymutató jellege.
A Kereső főleg az elején távolinak tűnik, ami egyféle sokkos állapotnak is felfogható, nincs teljesen jelen a világban, nem azért, mert valahol máshol van, hanem azért, mert egyszerűen nincs Aki jelen legyen. Ne feledjük, léte alapjaiban kezdett megváltozni, újraértelmeződött az identitása. Ahogy mondják: Under Construction. Ilyen helyzetek: amikor nagy változás lép fel az egyén önazonosságában, mint például szerelem, életdöntések, veszteség-haláleset, bánat, erkölcsi kétségek. Ezért lép fel szórakozottság, valamint épül le az objektív látásmód. Egyszerűen nincs Rendszer, ami objektíve összefogná. És ez az oka, amiért mondani szoktam, hogy az ima mint az Istennel való kapcsolat keresése egyáltalán nem baj, ha együtt jár valamiféle megdöbbenéssel, megérintettséggel. Sőt! Lényeges, hogy a Kereső engedje magát megérinteni, megdöbbenni. Mindez azt jelzi, hogy bent, mélyen valami változott, valami, amihez mint előítélet ragaszkodtunk és ami köré felfogásunk és életvitelünk alakult.
Ahogy a Keresés folyamata folytatódik, kialakul egy fajta megértés, egy újfajta látásmód. Új dolgokra lesz figyelmes, amik addig elkerülték a figyelmét, régi dolgokat új fényben lát. Nem véletlenül nevezik ezt a növekedési fázist a Megvilágosodás szakaszának.
Hogy Képben legyünk
Ha pedig a Kereső teljesen őszinte akar lenni önmagához, tanulva a sok lecsupaszodásból és újraépülésből, ismereteket szerez az új kérdésekről és folyamatosan változó válaszokból, a mindig új felismerésekről és azok relativizálódásáról, megsejt valamit a megérintettség hasznáról a Keresés folyamatában, hasonló megjegyzést tehet magának a legvégén, mint ami Stanislav Lem Solarisában elhanzott: „Doki, itt nincsenek válaszok, csak választás”...
hétfő, január 24, 2011
Csiki Attila-József
