Hiányzó emlékek - áltatom magam

Igazából nem is hiányoznak. Mind ott vannak, mint egy tágas könyvespolcon, felsorakozva, van sor, melyben nagyság szerint, van ahol téma szerint és van, ahol hangulat szerint. Ez a könyvespolc hemzseg az emlékektől, mint a tömött kamra az eltett befőttektől, sonkától, szalonnától. Olyan időket idéz, amikor volt tennivaló bőven, amikor a nap mindig túlfolyt a huszonnégy órán és a hét a hét napon és mégis elfért valahogy. Amikor az események olyan ütemben követték egymást, hogy már lehetetlen volt őket követni. Amikor folyt a tej s a méz és nem volt idő mind meginni, megenni. Amikor mindig volt a közelben egy barát, egy jó szó, egy csók, egy ölelés.

Amikor minden emberibb volt.

Ami viszont hiányzik az a jelen töltöttsége. Kong mint az üres bádogdoboz. Nincsen benne semmi és senki aki kitöltené, amihez és akihez hangzatos mellékneveket lehetne fűzni, hogy aki hallja, mind elcsodálkozzon: ez igen! Egyszerűen nincs. A tegnapi jelen is kong. Igaz, azt már múltnak nevezzük, de attól nem lesz kevésbé telített. A holnapi jelen is kong, ettől tud csak igazán üres lenni a mostani.

De tényleg? A holnapi is? Elfogytak volna a remények? A tervek? Tényleg?

Vannak tervek és vannak remények. Csak most tart a sivatag, holnapra minden más lesz, ígérgetem magamnak. Visszakérdezek, hogy egy gyors fordulattal meglepjem önmagam, mielőtt rájönnék, hogy az ilyen trükkök már rég lejártak: mitől üres a most? Hogyhogy mitől üres? Azt lehet kérdezni, hogy mitől van teli, de hogy mitől üres?? Olyan, mintha fel kellene soroljam, hogy mi az, ami nincs benne: egy házibuli fél éve, igen, az nincs benne. Az jó volt. A legjobb. Tekergések Soho környékén, Camdenben, késő éjjel. Az sincs benne. (Pedig de jók voltak azok az idők...) Bal oldalon vezetni. Az tök laza. Az sincs most. Uszoda a háztól húsz percnyire, jó térdek és társaság focizni, percenként változó időjárás a Fogarasi-havasok tövében, ásványvízzel felkevert instant kávé a hadgyakorlaton, az is hiányzik innen. Valaki, aki hazavár, az érzés, hogy hazavárnak, hogy a nap, az a társas tünemény, nem délután ötkor végződik egy viszláttal, hanem este egy jó éjszakáttal. Igen, ezektől üres a Most. És igenis mondhatom, ugyanabban az értelemben, mintha csak azt mondanám, hogy ezektől zsúfolt. Mert itt vannak.

Üres volt a jelen, üres a ma, üres a most.

És ekkor lassanként kezdtek beözönleni az emlékek, a pont innen hiányzó emlékek és elfoglalták a helyüket, mintha csak éppen műszakcsere történt volna, kiment a semmi – és bejött a valami.

A szobában magányosan elmélkedő énem pedig erre a pár üres percre nem volt már egyedül. Újra átélte azt, hogy milyen érzés reggel, harmatos fűben és papucsban átcammogni a park sarkán Alihoz újságért, tejért. Meg azt, hogy a Hargitáról egyszer látszott még a Fogaras is. Hogy egyszer még étel és ital meg pénz nélkül is neki mertünk vágni egy nyolcnapos túrának.

Még azt is, habár csak egy pillanatra, hogy valaki régen azt mondta, hogy „Attila, nem unatkozok én, nem hiányzik már a pörgés. Voltak szép idők, nehéz idők is. Voltak dolgok, amiket nem tudtam teljesen átérezni, mert nem volt rá idő a sok rohanástól. Most van.

Minden itt van. Minden most van.”

...

Újra csak ámítom magam.