Vasárnapi beszólás

A legmélyebb és legalapvetőbb keresztény tapasztalat nem a magunkra erőltetett mézesmázas mű-spiritualitás, vagyis saját hit- és vágyvilágunkból felépített pszicho-kulturális tündérmese, hanem az Isten hiányának megtapasztalása, egy olyan mély élmény, amely teljesen, exisztenciális szinten renget meg mindent, ami vagyunk.

Ezért jó ateista csak keresztény lehet, és igazán jó keresztény csak egy ateista.

Történelmileg a keresés mindig folyamatos kétkedés, identitásvesztés által jellemzett folyamat volt, és ezt az aspektust legtöbbször szem előtt tévesztjük. Csak azt szeretjük látni, hogy egy új kapcsolat új identitást hoz, arra nem figyelünk fel, hogy amig nem engedjük bele önmagunkat egy hihetetlenül fájdalmas, sötét, üres szakaszba nem alakulhatunk át.  Az élet nem habostorta, szokták mondani. Ez ebben a kontextusban nem azt jelenti, hogy az élet nem édes, hanem azt, hogy az életben az előrehaladás sosem azáltal történik meg, hogy egyik édes dologra ráhúzunk még egy édes és puha réteget.

Ezért ne mondja nekem senki, sem hívő, sem ateista, sem agnosztikus, hogy komolyan foglalkoztatja az isten- vagy igazságkeresés.

Ha komolyan foglalkoztatná, az már annak a jele lenne, hogy kész arra, hogy minden, amiben eddig hitt darabokra törjön. Ha meg kész rá, akkor darabokra is törik azonnal. Ha pedig darabokra törött, akkor az utolsó dolog, amit ki fog tudni mondani, az az, hogy mindez őt komolyan foglalkoztatja.

Ezért nem szokott engem meghatni. Sőt: dirrekt ásítok ilyenkor. Kikapcsol az agyam és képzeletben Armagnacot iszogatok és Cohibát szívok, több okból is. Egy: amig csak képzelgek róla, ingyen van. Kettő: amig képzelgek róla, addig kintről úgy néz ki, hogy jófiú vagyok és figyelek, de csak én tudom, mi folyik itt bent. Három: me' jobb, azé'!

És ezért tud meghatni egy ilyen pl.:





Mert ez legalább hiteles.