Beígért sorozat #5: Kocsmai zen(e)


Egy fáradt és fárasztó, szeptember elejei cikk, teljes mértékben magán hordozza egy mozgalmas tanév és egy még mozgalmasabb nyár  nyomait. Amint a bevezetőben is említem, egy vallással szemben sem vagyok itt politikailag korrekt, csak azért, hogy jobban látszodjon a szolgálat és a realitással való kapcsolat szerepe. Nagyon kis visszhangja volt. Megértem, uborkaszezon volt, vagyis egyeseknek állítólag. Jó sztori, ha más találta volna ki is tetszene, mert frappáns a vége:D
Rövid időre félretéve mindenféle politikai korrektségnek még a látszatát is, egy olyan történetbe kezdek, ami leginkább a vallási science-fiction határát súrolja. Ahogy a SF-ben a fizika törvényei függesztődnek fel, hogy a főhős a múltba látogathasson kezet fogni Abe Lincolnnal, úgy itten a köznapi életben jogosan alkalmazott PC szabályok (pol.korr.) függesztődnek fel, hogy nevesincs hősünk kifejezhesse az örök igazságot és ódát zenghessen az embertársakért végzett szolgálat értékéről. Senkit a szereplők közül megsérteni nem kívánok, a jelen lévő sztereotípiák nem a történet lényegét, hanem a szükséges keretet biztosítják. Posztmodern kocsmai jelenet következik:
-Négyen vannak egy kocsmában. Egy amerikai csapos, egy részeges ír katolikus, egy agitáló Jehova tanúja, meg egy bölcs japán zen mester.
-Igazán idilli kép, mégis mit csinálnak azok négyen?
-Hát a csapos végzi a dolgát, az ír már épp eleget ivott, de még inni akar és főleg itatni, a jehovista szokás szerint téríteni, a zen mester meg, amint egy zen mestertől elvárnánk, idétlenkedik és összefüggéstelenül beszél.
-Itt mi a kérdés?
-Melyikük a boddhiszattva?
-A mi?
-Boddhiszattva az a bölcs, és megvilágosodást elért személy, aki a keleti hit szerint addig reinkarnálódik, amíg mindenki meg nem világosodik, és csak azután hagyja itt a világot.
-Áh, érzem, hogy ez becsapós kérdés. Ebben az esetben a részeges ír katolikusra tippelek. Addig nem nyugszik, amíg mindenkit le nem itat.
-Nem éppen. Várakozása illuzórikus, van legalább egy személy, aki soha egy korty alkoholt le nem nyel. Az ír elvárása nem kötődik a valósághoz.
-Akkor hát a jehovista. Hogy miért? Azért, mert ő addig nem nyugszik, amíg a másik kettőt meg nem térítette.
- Az sem lehet. A zen mester nem lesz meghatódva az érvektől, tehát az egész hozzaállás a valóság téves felmérésén alapul. Más tipp?
-Akkor csakis a zen mester lehet a boddhiszattva, mert addig nem nyugszik, amíg megvilágosodást nem adományoz a két ivócimborának.
-Ha tényleg ez a célja, sajnos ő sem lehet. Mivel a jehovista túl csökönyös, nem látja a valóságot a rengeteg szentírási idézettől, az ír meg a sok italtól.
-Na ne mondd! Akkor kizárásos alapon...
-Igen, a csapos.
-De miért?
-Mert addig nem tér nyugovóra, amíg azok hárman haza nem mennek. Ugyanakkor tudja, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, mert hamarosan záróra:)

Beígért sorozat #4: Tisztelgés Douglas Adams előtt, Ponyvaregény stílusban


Tavaly, július elején sikerült ezt a cikket produkálnom, röviddel azután, hogy elolvastam Douglas Adamstól a "Kétség Lazacát" és megnéztem három Tarantino filmet (ugyanazt háromszor)... Meg kell mondanom, egyike volt azoknak a cikkeknek, amelyeket a legjobban élveztem megírni, és ma is szívesen olvasom át újra. Ja, én, marha! Hát azért van itt a sorozatban! A lényeg az, hogy Adamstól egy nagyon lényeges dolgot tanultam meg: lehet jó az ember szent szövegek hangoztatása nélkül is. Ha élne, ezért küldenék neki egy képeslapot. Mivel nem él, marad a törülközős húzás...
IV. Előszó
Amikor még gyerek voltam, emlékszem, hogy ujjal mutogattak az ateistákra, hitetlennek lenni olyan volt az emberek szemében, mint leprával élni, talán ez érthető is a kommunista elnyomás miatt – a vallást nemigen támogatták. Későbbi években írók, tanárok személyében találkoztam a "hitetlenebb" réteggel és kezdtem velük párbeszédet, észrevettem, hogy sokan még keresztény szemszögből nézve is erkölcsösebb, boldogabb és tartalmasabb életet élnek, mint aki a hívőnek tartja magát. Amit láttam, az volt, hogy eddigi felosztásunk megtévesztő: talán sokkal lényegesebb az, hogy valaki hogyan él és hogyan viszonyul az élethez, mint az, hogy a "hit" melyik oldalán áll. Érdemes tehát ebben és sok más esetben beforgatni kilencven fokkal a világnézetünket, hogy régi földrajztanáromat idézzem, „megnézni profilból”.

I. A prédikátor
Két fajta ateistát ismerek azok közül, akik „megrögzöttnek” mondják magukat. Mindkettőnek megvannak a maguk megfelelői a hithű klubban. Az egyik fajta erősen fundamentalista, majdhogynem fanatikus, lehúzott hanggal talán azt is hihetnénk, egyike a párban vándorló, feltüzelt hittérítőknek (ugyanakkor e hasonlóságot nincs más kerek e világon, aki ennyire tagadná, mint ő). Minden alkalmat megragad a különféle vallásokban jelenlévő irracionális elemek tárgyalására, majd kifejti, mennyire kár, hogy nem kertész, ugyanis rögvest nekiállna gyomlálni. Nagy fájdalma, hogy ha így haladunk tovább, a véletlen szerencse ismét diadalmaskodni fog a józan ész fölött. Szinkronhangja a vándorprédikátor, aki akkor is lenyomja torkodon a Bibliát, ha már épp vacsoráztál, zokon veszi, ha nem csattansz ki az örömtől, ahányszor fejből idéz. Minden alkalmat megragad a különféle ideológiákban jelenlévő túlzott logika tárgyalására és kidobására (majd természetesen kifejti: milyen kár, hogy nem kertész, ugyanis rögvest nekiállna gyomlálni).

II. Prédikátor derékszögben
A másik fajta "megrögzött" ateista legfőbb gondja nem az, hogy hirdesse a melléknevet. Kialakított önmagában egy hozzaállást a világhoz, amelyben megvan az ő helye – nem egy utolsó porszem, de nem is szenved messiáskomplexusban. Az esetek többségében nyitott személy, aki mer elidőzni dolgoknál, engedni, hogy azok hassanak rá, mer megdöbbenni, mert úgy gondolja: Isten léte ha erőst bizonytalan is, de az élet, meg amit az élet adhat az jelen van itt és most – akkor már miért ne lehetne leülni egy fa árnyékában, ízlelgetni a jó bort, örülni egy jó társaságnak? Alkalomadtán, ha kérdezik, kifejtik véleményüket vallásról, Istenről, manókról meg sárkányokról, mindenféle harci érdek nélkül.

Ilyen például Douglas Adams. Megrögzött istentagadó (ő mondja), jelenleg hite szerint por halmazállapotban lézeng valahol, emlékére azonban illik még ma is meglengetni egy törülközőt, legalább évente egyszer. Már akkor feltűnt nekem, hogy egy mély lelki életet élő ember műveit olvasom, amikor a Galaxis Utikalauz trilógia (négy kötetben) Uralkodóját bemutatta. Addig csak nevettem rajta, azóta meg bámulom. Nemrég kezdtem olvasni porladás-utáni könyvét, a Kétség Lazacát, melyben az élet kisebb-nagyobb dolgait boncolgatja. Van egy írás, amely különösen is megragadta a figyelmem: „Van-e mesterséges Isten?” Ebben, habár kitart azon véleménye mellett, hogy nincs valódi isten, mindenképp óv mindenkit attól, hogy „kiöntse a gyereket a fürdővízzel együtt”, vagyis hogy csupán az iránti buzgóságból, hogy megszabaduljunk egy „irracionális hittől”, egy magyarázattól, kidobjunk mindent, amire ez a magyarázat vonatkozik. Olyan külső-belső folyamatokról van szó, amelyek mindennap jelen vannak, ugyanis attól függetlenül, hogy a magyarázat amit adunk rájuk egyben pontos leírás is vagy sem, ezek léteznek és megéri foglalkozni velük. És íme, szavai egybecsengenek egy jezsuita barátom szavaival, aki életem egy kritikus szakaszában (szeretem azt hinni, hogy valamilyen szempontból mindegyik az volt) felhívta a figyelmem arra, hogy ne ijedjek meg, ha ugyanazokra a dolgokra, amik mindig is bennem voltak, ma más magyarázatot találok, mint tegnap: ne a magyarázatra figyeljek, hanem arra, ami történik. A magyarázat csak egy címke. Valami ilyesmit értek ki Douglas Adams szavaiból is. Ez egy kilencven fokos elforgatása a skálának amivel felnőttem és a hit/hitetlenség törésvonal mentén magyarázta az emberek viszonyulását a világhoz.

III. Evangélium Tarantino szerint
Kedvenc jelenetem a Ponyvaregényből, amikor Junes Winnfield (Samuel L. Jackson) és Vincent Vega (John Travolta) egy étteremben ülnek és épp azt az esetet tárgyalják, amikor valami titokzatos módon a Junes felé kilőtt golyók mintha kikerülték volna őt. Junes ezt isteni közbeavatkozásnak tartja, Vince meg óriási baromságnak. Junes erre azt mondja: „Figyelj, lehet, hogy az ahogyan látom, ahogyan magyarázom marhaság, lehet, hogy nem is Isten jött le személyesen, hogy eltérítse a golyókat. De mindettől eltekintve egy dolog biztos: Isten megérintett engem abban a pillanatban. Hogy csoda, vagy illúzió által, nem lényeges, csak az, hogy most már tudom: így nem élhetek tovább, változnom kell.”

V. Utószó
Előző bejegyzésem után, melyben az imádás kérdését boncolgattam, egy pár kommentelő rásegített, hogy úgy fejezzem ki magam, ahogy igazából szeretném – ez a párbeszéd csodája. Az eredmény egy pár olyan mondat lett, amelyek közül egyet ide is leírok, ugyanis ott sikerült beforgatni a kérdést kilencven fokban, túllépni a magyarázatokon és a lényegre figyelni:

„Az imádás: […] minden forog körülötted, de te bemész a legmélyebbre, a vihar közepébe, ahol, és csakis ott, magával ragadhat a Csend, mint egy nagy ujj, mely megállít, megdöbbent...”

Kellemes forgatást mindenkinek! 

Beígért sorozat #3: Még imádni sem tudtok


 "Nem mind arany, ami fénylik." Ezt tanultam meg közvetlenül a cikk írása előtt. Mindenféle agyalástól függetlenül engedni, hogy megdöbbentsenek dolgok, ezt meg a cikket követő párbeszéd közben tanultam. Ugyanakkor meg kell említenem, mennyire meglepett, hogy az első bekezdés ellenére a cikket legtöbben szatíraként értelmezték. Nem az. Érdekes, amikor szatírát írok április elsején, mindenki komolyan veszi. Amikor halálkomolyan beszélek, június végén, azt hiszik viccelek. Úgy néz ki, viszonyulásunk sokkal töbet mond rólunk, mint arról, amivel épp szembesültünk...
 Hosszas töprengés után arra az elhatározásra jutottam, hogy a bálványimádás ügyét, amennyiben tudom és lehet, előmozdítom és teljes vállszélességgel melléállok. Igyekeztem valamennyire körüljárni magamban a témát, hátha találok valami kiutat ebből a helyzetből, de nem nagyon találtam. Sajnálattal jelentem tehát be azt, hogy én is csak gazdagítani fogom e szentségtörők és istentelenek táborát, és örömmel azt, hogy nem marad ki senki. 
Mert mi a különbség a tisztelet és az imádat között? Nem a „textbook” válaszra vagyok kíváncsi, mert a helyzet komolyságára való tekintettel arra aztán magasról. Bizonyára megvan a meghatározás, amit aztán lehet ízlelgetni, csombolygatni, lenyelni meg visszaadni az anyaföld ölébe, de ami papíron fekete-fehéren megjeleníthető és élesen elválasztható, az az életben nem nagyon úgy működik. A határok sokkal elmosódottabbak. Tiszteletnek, vagy imádatnak számít-e az, amikor letérdelünk egy szent szobra előtt, vagy ha nem is térdelünk, de pár szóval megtiszteljük? Van akinél csak tisztelet, de van aki még a kisjézuskát is arra kéri, járjon közben a szentantalnál... Vagy minek számít az, amikor vallásos áhítattal nézem a Star Treket (főképp a DS9-et, „szilárdabb” eledel), figyelek arra, hogy mit mondanak ősrégi legendák szerint a Próféták az ő Mennyei Templomukból, ahonnan kiűzték a Pah Démonokat, bezárva őket a Tűzbarlangokba? Minek számít az, amikor alkoholista rokonom könnyes szemekkel a falra néz, ahol a feszület mellett ott van egy Mária-kép, mert ő ebben a kettőben bízik és akkor mindig minden úgy lesz, ahogy ő akarja, mindig igaza lesz? Ki vagyok én, hogy elvegyem ezt tőle? Istenképünk nem ugyanilyen falra akasztott képek, nyakban viselt amulettek, csodásérmek, szobrocskák és még mittudoménmik halmaza, csak épp nemes egyszerűséggel elhagytuk a fizikai formát? 
Régebb szerettem volna azt hinni, hogy van minderre egy frappáns megoldásom. Azt mondtam magamnak megnyugtatásképp, hogy szemem előtt tartom: az istenkép még nem Isten. Még egy kedvenc kis egypercesem is volt minderre, amit kereken három éve komponáltam össze betűkből, és el is hittem, hisz olyan kis frappáns szóváltás volt:
–Csak egyre kérlek, imádd Istent és ne bálványozd!
–De hogyan lehet Istent bálványozni? Nem az a bálvány, ami Isten alatt van?
–De igen. Isten alatt van és te kinevezed Istennek.
Emlékszem, rendesen belevigyorogtam a világba, hogy én már garantáltan nem leszek bálványimdó, haladok az igazhit felé és az jaj de jó lesz! Ragyogás, hozsanna és mennyei koktélpartik. 
Csak azt számoltam el, hogy még azt sem tudom, mi az imádat, mert ha érzelmi rajongás, akkor sok minden egyéb az, ha akarat kérdése, egy döntés, akkor mitől speciális ez a döntés? És ne mondja nekem senki, hogy azért, mert Istenre irányul, mert arra csak azt tudom kérdezni: melyikre? (melyik bálványra?) 
Kezd az a gyanúm lenni, hogy az ú.n. imádás során a bálvány kikerülhetetlen, ha csupán egy mentális konstrukció is. Feltéve, ha épp le nem megyünk nemcselekvőbe... Talán csak akkor „imádunk” ha nem tudunk róla? Egyébként meg nem tudom, amíg cselekvőek vagyunk, hogyan valósítható meg. Ahogy azt sem tudom, hogyan lehetne egyáltalán elítélni akárkinek a vallásos áhítatát (ahogy egyetlen érzését is) abból kiindulva, hogy az szerintünk nem valami megfelelőre irányul.  
Tekinthetjük a vallásos áhítat jelenlétét önmagában jónak, követendőnek, céltól függetlenül?

A nap képe

Ha a döbbenetet képbe lehetne önteni, ez állna ahhoz a legközelebb...
Forrás: bbc.co.uk

Beígért sorozat #2: Április elsejei őrület


Tavaly április elsején űztem az eszem az alábbi cikkel, vártam, mikor esik le valakinek is, hogy egy áprilisi tréfáról van szó. Kissé sok időbe tellett, de viszont egy kommentelő megneszelt valamit és elnevezte a műfajt "racionál-avangárd blogkeretes mondatfestménynek":) Mindenesetre jót szórakoztam ezen:))

Ennyi komolyság után nagyon aktuális téma kerül napirendre, test és lélek. Hogyan függnek ezek össze, hogyan esnek szét, és mit szólnak erről a nagyok. Először is a Magyarázatok Istenéről szóló nekrológra érkeztek kommentek, amelyek kívánatosnak tartották megemlíteni részemről kissé lájtosabban s a teljesség igénye nélkül, hogy milyen viszonyulások léteznek e témához a „neurofiziológia korában” –  ahogy egyik kedves kommentelőnk fogalmazott. Aztán pár bejegyzéssel lennebb egy parázs vita alakult ki a szabad akaratról (amiről elfoglaltságaim miatt sajnos lemaradtam, és amiről sokak sajnálatára itten szó nem lesz), ott egy fizikalista felfogást sikerült felfedeznem az egyik oldalon, amiről viszont szó lesz, mert idevág és mert lazítani kell a srácok(?)on, erőst bekeményítettek;) Majd egy útjelző tábla, amire most ráduplázunk, és végül, de nem utolsósorban egy középkori legenda (egyesek szerint a nyolcvanas évek még oda tartozik...): idén 25 éve, hogy megjelent Dan Aykroyd főszereplésével a Szellemírtók c. film! Ennyit a felvezetésről. Most pedig tekintettel a szűkös körülményekre és betarthatatlan határidőkre, három az egyben alacsony költségvetésű cikkben gondolkodom. Remélhetőleg ha ügyesek leszünk, sikerül egyben mindenkinek igazságot szolgáltatni:)
Jezsuitaként megtanultam, hogy mindig a visszanézéssel kell kezdeni és előrenézéssel végezni. Szóval mi is bántotta Egon Splenger, Ray Stanz és Peter Venkman dokikat a filmben? Paranormális jelenséget észleltek egy New York-i könyvtárban, majd miután ezt említeni merték, kidobták őket a Columbia Egyetemről – amint a Wikipédia oly kedvesen összefoglalja. Ekkor Venkman vezetésével megalapítják a „Szellemírtók” (Ghostbusters) csapatot, amely célul tűzi ki, hogy megszabadítja a világot a fizikai törvényeket megsértő anomáliáktól, mint pölö Aladdin csodalámpája és társai. Attól a perctől kezdve ahányszor sérül a kauzalitás elve (ahányszor szellem fizikai galibát okoz), beindult a riasztójuk és elindultak egy csomó izgalmas elektromos bigyó segítségével „rendet rakni”. 
Hozzájuk hasonlóan azoknak a filozófusoknak és kutatóknak az eszköztárában is van pár „csoda-bigyó”, akiket zavar az, hogy hogyan okozhat egy anyagtalan lélek valamit is a fizikai világban. Ők a mai kor hús-vér „szellemirtói”, csak épp „fizikalistának” hívják őket, mert a másik név le van védve. Mert vannak ilyen emberek is. Fegyvereik kétfajta hatásra vannak specializálva: „öl” és „kábít”. Az első fajta kimondja dirrekt: a lélek, ami emté az elme, ugyanaz, mint az agy. Nincs semmi anyagtalan pára, az elme különböző állapotainak konkrétan megfelel egy neurofiziológiai állapot, de így fogalmazni is megtévesztő, mert nem megfelelésről van szó, mint egy függvény esetében, hanem egyezésről. Az ilyen fegyver ellen védekezésül az „Explanatory Gap” nevű pajzsot szokás használni Levine óta (aki, félreértés ne essék, nem azonos Rejtő Jenő regényeinek legendás szakácsával), ami birtoklóját felruházza egy titokzatos tulajdonsággal, a tapasztalat minőségével, alias qualia, és ez megakadályozza, hogy marék hamuvá redukálódjon. Mivel a fegyverkezési verseny mindkét oldalon zajlik, csak idő kérdése, hogy erre is lesz ellenszer.
A modern szellemirtók másik fegyvertípusa nem-reduktív típusú, ami azt jelenti, hogy a megjelenő kísérteteket nem tudja egy marék hamuvá redukálni, viszont belőlük egyfajta ontológiai szendvicset csinál, lóra nyerget vagy jobbik esetben is egy filmvetítőgépet. Amint az sejthető, ez csak ideiglenes megoldás, az így kezelt egyedek lassan ismét paranormális tüneteket kezdenek produkálni, sorra megszegik az ok-okozat törvényét, jegy nélkül utaznak és valósnak tettetik magukat. Na de most konkrétabban. Az, amelyik vetítőgéppé változott abban a hitben él egy darabig, hogy a teste a vetítőgép és az elméje a kivetített filmkocka. Minden okozati összefüggés a vetítőgépben fog zajlani, a filmkockák csak követik egymást, nem okoznak semmit. Áprilistól a mozikban.
A másik, amelyiket lóvá tettek, testét jámborul szamárnak, lelkét pedig rugalmas nyeregnek nézi. A táltosló neve „Supervenience”, cowboynyelven megülést jelent, de erre mérget nem vennék. Védekezni 1983 óta ezen állapot ellen „epifenomenális ektoplazmával” szokás öntudatosabb lényeknek, habár újabban (1993) kifejlesztették ennek az ellenszerét is, ami egy magányos ammóniamolekula a Szaturnusz gyűrűjén (s ez mind komoly!). Végül meg a harmadik, amelyikből egyfajta ontológiai szendvics lett – ez volna a test –, úgy folytatja életét, hogy érdekes módon attól, hogy most épp sajtos, paprikás és sonkás íz kombinációjával rendelkezik, ez egy új íznek ad életet, ami meg a lélek, vagyis elme. E szendvics neve „Emergentizmus” és valójában csak álcázott dualizmus, ezért általában szemmel tartják. Kólával $5.99.
Amint a filmben is kiderül, a felbukkanó szellemek többsége ősrégi, amint az a vélemény is, miszerint az ember önmagában páros szám, kettővel osztható és az eredmény test lesz meg lélek, más változat szerint elvileg osztható, gyakorlatilag nem... Később, a matematika meg egyéb tudományágak (elsősorban neurofiziológia, fizika és bélyeggyüjtés) fejlődésével felmerült, hogy ez nem feltétlenül helyes művelet, mert az ember inkább prímszám és nem osztható kétfelé. Emellett szól, hogy minden prímszám egyedi, ahogy minden ember is, akár osztható, akár nem. Félig komolyra fordítva a szót, kutatók már jókorát haladtak abban, hogy különböző mentális folyamatokat „megtaláljanak”, beazonosítsanak az agyban, már abban is történt előrelépés, hogy az agyból leolvassák, hogy az illető éppen hol tartózkodik, egy labirintus melyik pontján. Hihetetlenül izgalmas kutatási terület és az utóbbi időben rengeteget fejlődött. És minden egyes lépéssel közelebb viszik a két oldalt valami megoldáshoz, de az is lehet, hogy a különböző megoldások ugyanannak lesznek más megközelítései.
Vagy pedig valami mindig rejtve marad...
Addig is, van miért lelkesedni:)

Update: fennebb azt írom, hogy "már abban is történt előrelépés, hogy az agyból leolvassák, hogy az illető éppen hol tartózkodik, egy labirintus melyik pontján.", viszont a poén, ami senkinek sem esett le (nekem is csak most), hogy az erről szóló cikk csak a poszt megjelenése után két héttel lett publikálva a Current Biology április 14-i számában... Itt valamit elírtak, itt meg azt írja, hogy március 12. Vicces...

Beígért sorozat #1: A Magyarázatok Istenének Élete és Halála


Ígéretemhez híven egy best-of sorozat következik, személyes kedvenceim lesznek itt. Az alábbi cikk egyrészt azért fontos számomra, mert sok mindent elindított: párbeszédeket, átalakulásokat. Aztán meg azért, mert kiderült, merünk megészebben is gondolkozni. Kicsivel több, mint egy éves anyag.
Richard Dawkins és George Coyne SJ beszélgetése alatt elhangzott Coyne részéről, hogy Isten nem a Magyarázatok Istene, és ha Dawkinsnak ez az egyedüli elképzelése arról, ami Isten lehet, akkor nem csodálkozik, hogy annó kikelt magából. Az oxfordi professzor szemét lesütötte forró olajban és belátta: Igen, én a Magyarázatok Istenét kerestem. Mert régebben mindenre, amit nem tudtak megmagyarázni divatos volt ráfogni, hogy ez meg ez azért van, mert Isten így meg úgy akarja. A villám Isten haragja, az eső Isten könnyei, a termés, egészség Isten áldása, az aszály meg betegség, halál Isten büntetése, vagy legjobb esetben is a bűn következménye. A világ különböző jelenségeire Isten volt a magyarázat, ott véget is ért, mert Ő misztérium, feszegetni nem nagyon illik.
Ami egy bizonyos fokig megtartja az embert. Addig a fokig, amíg számára a vallás „tömegvallás”, a vallásgyakorlatok kizárólag tömegsport szinten mennek, itt csak a Magyarázatok Istenének van hely. Mi jól megvagyunk, köszönjük szépen, amíg a Nagyfőnök leosztja mit kell csinálni, mikor mit helyes érezni, gondolni. Meghatározza, hogy milyen gondolatmenetbe mehetünk bele örök kárhozat terhe alatt, olyanba semmiképp, amely mint magyarázat, kiszorítaná őt, a Magyarázatok Istenét. Legfennebb átvedlik a Ki-magyarázatok Istenévé, de akkor sem hagyja magát. Mivel belemegy abba a játékba, amelyhez semmi köze, magyarázhatnékjával olyan, mint egy rosz tudományos elmélet: mindent megmagyaráz, falszifikálhatatlan mint a marxizmus. „Ugye, megmondtam?”
Viszont ahol van tömeg, ott van személy is. Ahol ez a kettő már külön látszik, ott ugyanúgy két út is megjelenik előtte.
Az egyik a tudományos haladás útja. A világ dolgainak és a különböző jelenségeknek a folyamatos tudományos feltárása nyomán egyre kevesebb az a dolog, amire a Magyarázatok Istenét kellene megidézni. A tudomány fejlődésének következtében már megtudtuk, hogy a villám nem harag, a sötétség csak a fény hiánya, a gravitáció nem intelligens gerelyhajítás és a legújabb, gondosan kivitelezett kutatások szerint a babát sem a gólya hozza. Ha lesz türelmünk kivárni, talán, esetleg, még az is kiderülhet, hogy Isten annyira, de annyira nem a Magyarázatok Istene, hogy egyáltalán nem cselekszik, nem vesz részt a világban semmiféle egyéb módon azon kívül, hogy annak létet ad. Nem alkot, nem pusztít, nem sugalmaz, nem jutalmaz, nem büntet. Nem kér és nem ad. Nem betegít meg és nem gyógyít. Minden, amit mi ajándékként, kegyelemként, jótanácsként, egészségként és egyéb esetleges dologként élünk meg, az ingyenes, már létező ajándékának befogadása. Mondom, már ott van. Minden. Nihil novi sub sole, hogy valami bölcset is mondjak, mert a latin ugyebár egy bölcs nyelv, és quidcuid latine dictum, altum videtur! 
A másik út a személyes hit útja. Attól a pillanattól kezdve, hogy ez az istenkép fokozatosan megszűnik a magyarázatokról és elkezd a személyes kapcsolatról szólni az egyének folyamatosan be kell látnia, hogy Isten fokozatosan visszahúzódik. Vagyis, igazából nem csinál Ő semmit, csak az ember porolja le a régi bútort és lám, alatta fényes barna lakk, ez nem az, az meg egy kilincs, az sem az amit keres, és így tovább. Az, amit pár hónapja, éve Istennek tartott, már nem az. Végül pedig elér oda, hogy ha van is Isten, semmihez sem hasonlítható és engedi a világot élni, lenni, lélegezni, evolúcióval, gravitációval, agyműködésével és pszichoanalízisével együtt. Ez egyenes következménye annak, ha valaki visszaviszi az akciósan vásárolt, teszkógazdaságos mindent kimagyarázó gipsz-szobrot oda, ahonnan vette, vagy egyenesen ki az ablakon.

Klaus

Igaz, ennek a posztnak jobb nevet is adhattam volna, csak hát alapvetően halakról fog szólni, vagy hasonló, és jelenleg hozzám legközelebb ez a Klaus nevű aranyhal áll (mármint a rajzolt halak halmazából). 

Anthony de Mello egyik története szerint, mely épp nincs kéznél, ezért szöveghű nem leszek ha megüttök sem (de inkább ne), egy egyszerű ember a tóparton ült és halászott. Arra járt egy öltönyös, nyakkendős észosztó.
-Te meg mit csinálsz itt?
-Horgászok.
-Miért?
-Hát nekem s családomnak ételre van szüksége.
-És mit csinálsz, amint kifogtad a szükséges eledelt?
-Hazamegyek és elkészítjük.
-Arra nem gondoltál, hogy maradhatnál tovább, és akkor több halat foghatnál?
-Miért?
-Mert akkor azokat a halakat, amelyeket nem fogyasztasz el, eladhatod.
-És mi lesz akkor?
-Pénzed lesz, amivel vehetsz egy jobb horgászbotot.
-Az meg mire volna jobb?
-Azzal még több halat foghatnál.
-Mit csináljak még több hallal?
-Miről beszélek már pár perce? Eladod. Veszel egy csónakot, amivel kievezhetsz a mélyre.
-Ott meg mit csinálok?
-Kezdesz irritálni. Hát ott van csak az igazi kapás, ott aztán annyi halat fogsz, amenyit csak bírsz.
-De minek nekem annyi hal, amennyit csak bírok?
-Eladod! Sok pénzed lesz.
-Mire annyi pénz?
-Alkalmazol más embereket, akik folytatják az ipari méretű halászatot helyetted!
-És... akkor én mit csinálok?
-Egyszerű. Akkor végre kiülhetsz ide a tópartra és békésen pecázhatsz!

...

Nos, valahogy így érzem magam. Mint az az ember, aki egyszerűen arra vágyik, hogy leüljön a tópartra és pecázzon, aztán jön a nagy esze s minden, és elkezdi komplikálni a helyzetet.

Viszont ekkor lépnek közbe a barátok, egy-egy tükröt felemelve, hogy jobban láthassam magam.

Van, amikor azt mondják, hogy hajrá, igenis képes vagyok megtenni, merjek merész lenni, ne szerénykedjek. Igen, ennek megvan az ideje és helye. Köszönet ezért azoknak, akik megfelelő időben szólnak erről. Mert tudják, néha rámfér.

Ugyanakkor, van, amikor azt mondják, hogy azzal, hogy csak komplikálom a helyzetet, valójában csak a helyzetet komplikálom. Ez nem mindig evidens számomra. Viszont szerencsére akad, aki figyelmeztet ilyen pillanataimban, hogy nem vagyok Rambó, nem vagyok Terminátor, nem vagyok egy kőszikla. Hogy én is csak egy ember vagyok, akinek épp most a komplikáció a legutolsó dolog, amire szüksége van és az egyszerűség, otthonosság meg az első. És ez ilyenkor nem lehúzó, hanem kijózanító és felszabadító. Annak a jele, hogy itt és most nem a keménykedés a szerepem. Segít arra figyelnem ami az életemben emberi és nem feltétlenül kell szégyenleni. 

Ezért egy nagy Köszönet ezért is;)

Szerelem a verset

Ígéretemnek híven most írni fogok egy keveset, szerelemről, férfiszemmel. Inkább füllel... Oszthanám az észt, sok köze nem lenne a valósághoz. Inkább jól kiosztom magam. Ezért jó előre szólok, hogy nem lesz egyáltalán rózsaszínű. A szerelem kapcsolódás. És egy kapcsolódás sem szükségszerűen tündérmese. Küzdenem kell azzal a nyitottsággal, ami a kapcsolódást lehetővé teszi. Két vers lesz, mindkettő ekörül forog. Az első, a "Szavaid" című kommunikációs nehézségekről szól és a reményről, amely minden látszat ellenére az utolsó pillanat utánig tart. A második meg a fájdalomról és szégyenről, tehetetlenségről és a felismerés okozta döbbenetről, és arról a vágyról, hogy minden újra tiszta, átlátható és egyszerű legyen... 

Az első "rólam és szavaidról", a második "rólad és szavaimról".

1.

Szavaid

Szavaid
a rideg űrön át
riadtan félve remegve
zuhantak
távoli világomra
késve jöttek s messziről
hallottam ahogy leestek

Igéid
mint sivatagi vándorok
tikkadtan félig őrülten
kúsztak
kopár sziklacsúcsomra
kiszáradtak a szegények
levegő után kapkodtak

Poharam
mérgem utolsó cseppjével
nagy zajjal tört szét egy kövön
égő torkom
nem bírt szólni már
de Szóltál Te értem... helyettem
és megédesült a halál.

2.

Te néma!

A hallgatást
erénynek hitted és
mindenképp szent akartál lenni
meséltem
hogy bőrömet mentsem
némaságod lassan óriási
kiáltásként vádolja süket
fülem

Távolabb
lenni jó később
ér el minden szó
látni is
könnyebb innen mint
ha ottan volnék ahol
minden kristálytisztán
fájó

Palotának
fala van ugyanaz
mi a tömlöcöt védi
attól
a szellőtől amely
szabadon átjárhat
düledező kunyhót
sátrat...

Nocsak, mire nem jó egy kis mágneses impulzus

Oké, erre a cikkre (link alább) már rég vártam, muszáj ezt leírjam, kiver majd pár biztosítékot :D

Az emberek az erkölcsi ítéleteiket két szempont szerint hozzák meg: mi volt az elkövető szándéka és mi lett tett következménye. E két szempont figyelembevételével különféle erkölcsi ítéleteket hoznak meg, amelyek nagyobb súllyal alkalmazzák a szándékra való figyelést. Ha az eredeti szándék ártó volt, ítéletet von maga után, amit enyhíthet az a körülmény, hogy nem lett semmilyen negatív következménye, de nem szüntet meg.

Legalábbis eddig nem. Ugyanis rájöttek, hogy ha mágneses impulzust közvetítenek az agykéreg azon részébe, amely mások szándékát bírálja (a jobboldali temporális és parietális lebenyek találkozásánál, a képen TPj), egy pillanat alatt ártalmatlanná tudják tenni azt. Így a kísérleti alanyok hirtelen megváltoztatják az erkölcsi ítéletüket és azt kizárólag a cselekedet következményeként értékelik, az elkövető szándékát teljesen mellőzve, akármi is volt az.

Alább a hanganyag.

BC 11.000

Vagyis 11.000-et mutat a blog counterje, ma délután 16:31 óta:) jééé!
És ez csak a látogatók, az oldalletöltések száma 17.000 fölött van.

Eddig íródott kereken 150 cikk, zagyvábbnál zagyvább (a régieket már én sem értem). 
Hamarosan állítólag lesz valami a szerelemről, majd egy "End of an Era" sorozat, a kedvenc cikkjeimet rakom ide be, amelyek nem ezen a blogon jelentek meg. Csak hogy itt is legyenek meg azok, amelyekre büszke vagyok, rövid kommentárral, hogy miért is tartom érdekesnek, fontosnak.

Stay tuned.

Twitter Delicious Facebook Digg Stumbleupon Favorites More

 
Powered by Blogger